Börtönbüntetés, eltiltás az egyetemről vagy kirúgás a munkahelyről - sokat kockáztat, aki Iránban úgy dönt, táncolni tanul. A renegát balettoktatók és diákok így a teljes illegalitást, a hazudozást választják, ha művészetüket gyakorolni szeretnék. Ez a földalatti balettmozgalom, üdv a Közel-Keleten.

Minden fotó illusztrácó.

 

Ada élete nem azért volt nehéz, mert megélhetési problémákkal küzdöttek a szülei vagy az egészségével lett volna baj. Nem. Azért volt nehéz, mert szeretett táncolni - csak éppen Iránban született, ahol az erkölcsrendészet még azt is ellenőrzi, nincs-e túl erős színnel lakkozva a lányok körme. A Broadly-Vice újságírója beszélgetett Adával, az iráni programozóval.

Az erkölcsrendészet működése teljesen kiszámíthatatlan volt, aki a karmaik közé került, annak sorsáról mindig az éppen aktuális rendőr döntött. Azt pedig, hogy melyik rendőr mit gondol a szabályokról, az elkövethető "vétségekről", megjósolni sem lehet, mesélte a fiatal iráni lány, aki képtelen volt hozzászokni, hogy hazájában gyakorlatilag bármiért előveheti a hatóság, az erkölcsrendészet totális kontrollt gyakorolhat az emberek élete felett.

Az emberek közül persze, aki tud, segít. Segít a boltos, a hentes, a tánctanár... "Van polgári ellenállás, persze. Kesztyűt hordtunk, amennyire lehetett, palástoltuk, hogy festjük magunkat. Ez az az ország, ahol a sminkelés már rendszerellenes cselekedet, lázadás! Ugyanakkor tudtuk mindannyian, hogy miközben ezekkel az apróságokkal foglalkozunk, semmi energiánk nem marad a nagy, fontos dolgokra".

Ada nem pusztán sminkelte magát, de ennél durvábbat is elkövetett: egy újságban felfedezett egy kódolt balettóra-hirdetést és sok rejtett, felderítő szándékú telefonhívás után csatlakozott egy tánccsoporthoz. Veszélyeztette a teljes egzisztenciáját, a testi épségét és a jövőjét.

Mert Iránban tilos a tánc. Bűn. Bár az 1979-es forradalom előtt az ország nagy összegeket fordított a művészetek, különösen a tánc, sőt, a balett támogatására, a kormány bukása után szinte azonnal megsemmisítettek mindent, ami a táncról szólt. Az Iráni Nemzeti Balettet  feloszlatták, a külföldi táncosok elmenekültek az országból. Voltak, akik feladták a balett tanítást, voltak irániak, akik elmentek és voltak, akik illegálisan folytatták.

Ada 20 évesen balettozott először, most 28 éves. Mindenki előtt titkolja, hogy táncol, a szülei sem tudják. Továbbra is rendszeresek a rajtaütések táncórákon, pláne, ha a tanár nem fizet elég kenőpénzt a rendőröknek. Az pedig tudjuk, soha nem elég. Az órákat elhagyott kórházak pincéiben, vagy irodaházakban, esetleg a tanárok otthonában tartják - amennyire csak lehet, zajtalanul. Sokszor az oktató diktálja az ütemet a táncosoknak, mert nem meri megkockáztatni, hogy a zenével fehívják magukra a szomszédok, az utcán sétálók figyelmét.

„Bármikor előfordulhat, hogy beront a rendőrség, és mindnyájunkat letartóztatnak” – mondja Ada régi tánctanára. „Mondom is a diákjaimnak, hogy nem tudom garantálni a biztonságukat. De persze próbálunk nagyon elővigyázatosan működni. Nincs reklám, nincs ismeretlen gyakorló: csak az járhat órára, akiért a többiek felelősséget vállalnak. Ráadásul az oktatókat megpróbálják becsapni a hatalom emberei: hívogatják őket, hogy tanítsanak iráni néptáncokat külföldön valamilyen különleges nemzetközi eseményen, vagy Irán nagykövetségein, de az egész csak álca. Ki szeretnék ugratni a nyulat a bokorból. Egy ilyen meghívást soha nem szabad elfogadni, mert a tanár a börtönben végzi.

Persze van az a pénz, amiért mindenki becsukja a szemét. "A kormány még mindig azt hirdeti, hogy a tánc bűn, és nem szabad táncolni, hacsak nem fizetsz elég kenőpénzt. Akkor lehet táncolni, de csak titokban… ” - mesélte Ada a Vice-nak. A nyilvános tánc ugyanis továbbra is szigorúan tilos a nőknek, különösen akkor, ha  férfiak is jelen vannak.

Hasszán Rohani 2013-es megválasztása óta valamivel könnyebb a helyzet, a tánc a féllegális, szürkezónába került. „Most már akár titkos előadásokat is szervezhetünk, de rengeteget kell fizetnünk érte, körülbelül 200 millió rialt (kb kétmillió forintot) előadásonként, ami itt óriási összegnek számít.” 

De a többség érthető okokból még mindig nagyon óvatos, megpróbál távol maradni a veszélytől. Ada szerint sokkal önkorlátozóbb életet élnek, mint amilyenre a kormány kényszeríti őket. Már nincs is szükség olyan erős fizikai-intézményi kontrollra, a tanult félelem elvégzi az elnyomó hatalom munkáját.