Mindössze 21 éves, hároméves operaházi jelenléte alatt volt már a Hattyúk tavában és A diótörőben herceg, az Anyeginben Lenszkij, a Manonban Des Grieux, az Anna Kareninában Vronszkij, és még a Kalóz Konrádja is lehetett volna , ha éppen akkor nem sérül meg. A viharosan szép karrier állomásairól beszélgettünk Balázsi Gergővel, a Magyar Nemzeti Balett első magántáncosával.
Dózsa Imre mondta a tavalyi Opera Café című televíziós műsorban, hogy egy igazi danseur noble lakozik benned. Mennyire tudsz ezzel azonosulni, mennyire tartod rád jellemzőnek?
Megtisztelő és felemelő, főleg, ha egyszer azzá válhatok valóban. Az út elején tartok. Danseur noble, ehhez rengeteg munka, belső érés, és évek tapasztalata szükségeltetik. Ez hosszú folyamat, aminek tán sosincs vége, hiszen mind a technikai, mind a művészi fejlődés a végtelenbe mutat. Tény, hogy a klasszika, illetve a neoklasszika áll hozzám közel, nem pedig a kortárs tánc. A klasszikus szerepekben érzem jól magam, azokkal tudok azonosulni. A mester dicsérete, vagyis hogy a danseur noble bennem van, azt jelenti, hogy nagyon sokat kell dolgoznom, hogy előhozzam magamból. Ő is rengeteget dolgozott már értem.
2014-ben az évad legjobb végzőseként jöttél ki a főiskoláról (ami azóta egyetem), és 18 évesen az Operaházba kerültél. Milyen művészi utat jártál be a három év alatt és hogyan fejlődött ezzel párhuzamosan a személyiséged?
Tulajdonképp még most is alig hiszem el mindazt, ami azóta történt, a fantasztikus lehetőségeket, amiket kaptam, s amiket megpróbáltam legjobb tudásom és képességeim szerint teljesíteni. Hirtelen jött minden, a mindennapjaim megteltek intenzív élményekkel. Tánckari tagként kezdtem az Operaházban, legelső szerepem a Coppéliában a nyolc barát egyike volt, de már az első évben kisebb szólószerepeket is táncolhattam. A második szezonom érdekes és nagyon mozgalmas év lett, mert hivatalosan még tánckari tag voltam, de már kizárólag főszerepekre jelöltek. Sosem felejtem el életem első főszerepét – A hattyúk tava hercegét – melyet október 28-án táncoltam el. Ezt követte A diótörő hercege, az Etűdök szóló fiúja, majd az Anyeginből Lenszkij, a Manonból Des Grieux, a Csipkerózsikában, a Hófehérkében a herceg. Ez az év emberpróbáló volt lelkileg és művészileg is, nagy volt rajtam a nyomás.
Bizonyítanom kellett a szakmának, a közönségnek és magamnak is. De megtörtént a csoda, amelyet akkor alig vettem észre, fel sem fogtam, mi történik. Nyáron eszméltem rá, mennyi megismételhetetlen élménnyel gazdagodhattam.
Ha a második évben kizárólag főszerepeket táncoltál, miért nem neveztek ki már akkor címzetes magántáncossá? Lehet, hogy ez szándékos volt Solymosi Tamás igazgató részéről, hogy ne érezd még azt 19 évesen, hogy tiéd az egész világ?
Nem tudom, lehet, hogy így volt, de nem is a státusz a lényeg, hanem a lehetőség. Így is nehéz volt feldolgozni ezt az egyszerre hirtelen jött rengeteg szerepet. És nem is baj, mert ha tényleg mindent egyszerre kap meg az ember, akkor nem lesz, ami motiváljon egy idő után. Kell a fokozatosság. A harmadik szezonban kineveztek címzetes magántáncosnak, majd a negyedik évadomat már első magántáncosként kezdhettem el, amivel egy álmom teljesült.
Hogyan tudtál 18 évesen beilleszkedni a társulatba?
Az első évben nagyon visszafogott és csendes voltam, inkább csak tettem a dolgomat, ahogy általában egy táncos az első évben, amikor bekerül az Operaházba, de aztán fokozatosan kezdtem megnyílni és otthonra találni. Azóta is nagyon jól érzem magam a társulatban, haza jövök ide, nemcsak az épületbe, a csapatba is. És az is sokat segített, hogy sokan itt voltak már a felsőbb évfolyamokba járó társaim közül is.
Fel sem merült benned, hogy külföldön építs karriert, ahogyan sok végzős egyből teszi?
Nem! Én itt szeretnék fejlődni, itt érzem jól magam. Lehet, hogy egyszer majd kipróbálom magam külföldön egy rövid időre, de alapvetően itt képzelem el a pályámat. A családom és a menyasszonyom (Felméry Lili, a Magyar Nemzeti Balett magántáncosa) közelsége a legfontosabb, majd kiderült mit tartogat számomra a jövő.
A mostani Balanchine-darabban, a Téma és variációkban és a Harald Lander féle Etűdökben is szóló szereped van egy estén belül. Mindkét mű a klasszikus balett szépségét dicséri, mégis bizonyos szempontból modernnek számít. Számodra klasszikusak vagy inkább modernek ezek a művek, illetve mit ad neked az egyik, mit a másik lehetőség?
Alapvetően a drámai műveket szeretem, mert ott tudok más emberré átlényegülni. Azokat a darabokat is élvezem, ahol a technika van a középpontban, ezek a feladatok komoly kihívást jelentenek. Ezt az előadást abszolút klasszikus feladatnak érzem, tele rendkívül nehéz szakmai elemekkel. Szerintem a társulatnak is jót tesz, mert ezek a balettek kiváló szinten tartják az együttest. Egy sikeres előadás után a táncos mindig nagyon jól érzi magát. A tökéletességre törekvés folyamatos stressz, az egyik kombináció a másikat segíti, ugyanakkor mindig próbálok az éppen előttem álló feladatra koncentrálni és a következő lépéssorozatot a lehető legjobban kivitelezni. Természetesen nem mindig úgy sikerül minden, ahogy szeretném, hiszen minden előadás más és más, a maximalizmusomból adódóan pedig sosem vagyok teljesen elégedett magammal, hiszen mindig van még hova fejlődni.
A nemrég bemutatott, nagy szenzációnak számító LOL-ban is szólószerepet táncoltál. Milyen élmény volt Hans van Manen koreográfiájában dolgozni?
A három mű közül kettőben is, az Öt tangóban és a Black cake-ben is szerepelhettem. Az Öt tangót azért élveztem, mert egy igazi erős, férfias karaktert táncolhattam el, amely különbözik az általam eddig megformált szerepektől. A Black cake ehhez képest egy vidám, jókedvű, humoros koreográfia, amit nagyon jó volt eltáncolni. Külön öröm, hogy a kedvesemmel táncolhattam.
A bátyád is a Balettintézetben végzett. Hogy van az, hogy egy családban két fiú gyerek is a balett iránt érdeklődik?
Anyukám nagyon szereti a sportokat és a művészeteket, ő orientált minket ebbe az irányba. Az első néhány évben még nem voltam olyan elhivatott, csak tettem a dolgomat. Tizennégy éves korom körül vált komollyá az egész, akkor érintett meg a hivatás, a tánc szeretete. A szüleimmel a mai napig nagyon jó a viszony, minden előadásomat megnézik, ez számomra sokat jelent. Támogatnak és segítenek mindenben, hisznek bennem. Hálás vagyok nekik, nélkülük nem lennék az, aki.
Ki volt az a mester, tanár vagy művészeti vezető, akinek különösen sokat köszönhetsz?
Több mester keze alatt fejlődhettem a főiskolán és itt, az Operaházban is. Hálával gondolok rájuk. De Dózsa Imre volt az, akinek gondviselő tekintetét mindig magamon éreztem. Ő az, akit itt az Operában szellemi „atyámnak” tekintek. Mindenben segít, tanácsokkal, instrukciókkal lát el, számos próbafolyamaton kísért már végig. Ez nagyon sokat jelent. Ahogy pótolhatatlan a kollégák odafigyelése és bíztatása is. Az útját persze mindenki egyedül harcolja végig, önmaga talál rá a helyes útra. Ez a szakma a személyes küzdelemről szól.
Mit gondolsz, mi az a technikai-művészi pont, ahol esetleg hiányosságaid vannak, ahol még fejlődni szeretnél?
A fejlődni vágyás a mi szakmánkban elengedhetetlen, minden nap akarnod kell, hogy jobb legyél. Ez egy véget nem érő folyamat, az ember sosem hiheti el, hogy már elég jó, mert abban a pillanatban a fejlődés megáll. Célom, hogy művészileg és technikailag is folyamatosan tanuljak, érjek, tapasztaljak. Tudni kell meríteni az általam megélt helyzetekből. Azt gondolom, vannak szerepek, ahol sokkal hitelesebb egy harminc-negyven éves táncos, mint egy huszonéves, akinek egész egyszerűen még nem lehet annyi tapasztalata. Ebből a szempontból is érnem kell még, hogy igazán meg tudjam valósítani ezeket a karaktereket. Azokat az előadásokat preferálom, ahol mély érzelmeket tudok megjeleníteni, átadni a nézőknek. Úgy gondolom, lehet akármilyen jó technikailag az ember, foroghat bármilyen jól, ha nincs mögötte tartalom, művészet, az egész nem ér semmit. Ezért is volt Des Grieux és Vronszkij szerepe számomra a legnagyobb kihívás és beteljesülés is egyszersmind.
Melyek a legszebb pillanatok számodra, onnantól hogy kiírják a szereped odáig, hogy az utolsó előadáson elköszönsz tőle?
Az egész folyamat nagyon különleges, tele milliónyi szép pillanattal. Egy szerep megtanulása, begyakorlása fáradságos munka, azonban nincs annál nagyobb öröm, mint amikor a befektetett energia megtérül. A közönség tapsa mindenért kárpótol. Ez leírhatatlan érzés.
Mikor érik be egy balett-táncos művészileg?
Ez nagyon érdekes és egyéni, mert amikorra igazán beérik az ember, mondjuk 35-40 éves korára, addigra a teste már közel sem bírja annyira a terhelést és a nagy szerepekkel járó nagyon nehéz fizikai igénybevételt.
Ezt felfoghatjuk tragikusan is, de biztos van az a pár év, amikor azt éli meg a táncos, mint egy késő harmincas színésznő, hogy még mindent, és már mindent, nem?
Én még nem tartok ott, nem tudom, mit rejt számomra a jövő. De biztosan van egy ilyen része a dolognak. A mindent vagy semmi akarása örök emberi vágy. Számomra itt és ma a fejlődés folyamatossága a fontos. Harc önmagam megtalálására! Az út elején állok, remélem lesz módom sokáig lépkedni rajta…
