Úton az őrület felé? Úton az élet felé? Mit jelent az első szerelem és mit jelent az utolsó? Egyáltalán, melyik az utolsó? A Walking Mad több mint egy párkapcsolati térkép - az élet térképe. Próbálkozásokkal, csalódásokkal, vágyakkal és kis halálokkal festve. Arról, hogy a Magyar Nemzeti Balett legújabb előadása miről szól az alkotóknak, Tóth Barbara táncművészt és a betanító koreográfust segítő próbavezetőt, Kövessy Angélát kérdeztük.

 

Mikrokozmosz: A Walking Mad “főhőse” veled találkozik először, mikor belép ebbe az élet-játékba. Miről szól ez a találkozás?

Tóth Barbara: A Bolerót rengetegen feldolgozták már, legtöbben a zene erotikájával foglalkoztak. Johann Inger, a Walking Mad koreográfusa mást akart, el akarta emelni a puszta szexualitástól ezt a zenét, ki akarta nyitni a témát. Ez a darab az emberi kapcsolatokról szól, férfiról és nőről, arról, hogy ki hogyan változik ezekben a kapcsolatokban. Egészen elképesztő a díszlet is, egyetlen fallal dolgozunk, amit mi mozgatunk és azzal, ahogy mozgatjuk, különféle módokon osztjuk meg a teret, szobák alakulnak ki, kis terek. És minden kis térben más a realitás, a karakterek egymáshoz fűződő viszonya.

Fotó: Csillag Pál

Én vagyok az első nő, az első igazi szerelem. Tizenhat éves, nagyon fiatal, nagyon vidám és ártatlan lányt táncolok, akit a duett végén elhagy a szerelme, ami teljesen összetöri. De megjelenik egy magas fiú, ugyanabban a női ruhában, amiben én vagyok, ő az öntudatom, a magabiztosságom. Táncol velem és megráz, hogy térjek magamhoz - és az élet megy tovább. A következő duett már egy harmincas nő és a vége az időskor.

Hol van ebben az őrület?

TB: Technikailag a finálé részben. A főszereplő fejvesztve rohangál az élete szereplői között, de nem lát mást, csak saját magát. Yvan úgy hívja ezt a részt, hogy rémálom. 

Kövessy Angéla:  Ezért is nehéz lefordítani a címet. Mert mit jelent a Walking Mad? Út az őrületbe? Az életünk az őrület felé megy?  Őrült utazás? Ez az egész rólunk szól.

Fotó: Gács Tamás

Mi az, amit ez a darab Magyarországra tud hozni, ami ismeretlen?

KA: Semmi nem teljesen ismeretlen, mégis más a Walking Mad mint a többi általunk táncolt kortárs darab. Nekem minden csepp Kylian-világ egy csoda, de a Hat tánc könnyebben érthető, könnyebben befogadható. Ezt a történetet nem lehet csak úgy feliratozni, ez a darab meghagyja a nézőnek, hogy azt értsen, amit akar.

Nem mondanám azt sem, hogy bonyolult, mert mindenkinek rengeteg tapasztalata van kapcsolatokról, párkapcsolatokról, viszonyokról, ennek a darabnak mégis nagyon nyitott az értelmezése. Nagyon intelligens. Amikor nézed, te magad hámozod le a rétegeit, te fejted meg, hogy neked mit jelent és az eredmény csak a tiéd.

A modern balett egészen más kihívások elé állítja a táncost fizikai és érzelmi értelemben is. Mennyire nehéz ezzel bánni? Mennyire megterhelő ebben az új világban autentikussá, hitelessé válni a klasszikus tudás birtokában?

TB: Szerencsére itt van nekünk Yvan (Dubreuil - a szerk.), akik sokkal többet ad a puszta mozdulatoknál. De a mozdulatoknál maradva, rengeteg a földmunka, a mély plié, egészen más mozgástartományban kell dolgoznunk. A második nap reggelén iszonyú izomlázzal is ébredtünk. A klasszikus táncos nagyon “tartja magát”, nagyon szépnek kell lennie, felfelé és kifelé dolgozik. A modern nem erről szól, ott sok az elengedés, szélesben, nagyban kell mozdulni. Yvan nemcsak azt mondta el, hogyan kell egy mozdulatot elindítani, de azt is, mi van a mozdulat mögött. Ez rengeteget segített.

Amikor a betanító koreográfus, Carl Inger volt itt, csak megpróbáltam leutánozni, megtanulni a mozdulatokat. Yvan segít megérteni őket. Mindig mesél, háttértörténeteket talál ki, létrehozza az érzetet. Van egy jelenet, ahol azt mondta, úgy lépjek, mintha jégen járnék, azóta nem kell gondolkodnom azon, hogy ez a mozdulat hogyan is nézzen ki pontosan.

Van olyan elvárás vagy jelenet, amire nemet mondanál? Ebben a darabban meg akarnak erőszakolni - ez egy klasszikusban nem nagyon fordulna elő.

TB: Dehogy mondanék nemet! Nagyon kíváncsi vagyok, mindent ki szeretnék próbálni, amit lehet a színpadon. Váltani kell, fejben. Ez a darab nem arról szól, hogy szép legyek, nem a tökéletes vonalakat kell előállítani. A modernben egészen mást jelent szépnek lenni. Például tükör nélkül dolgozunk. 

Yvan itt tölt most néhány hetet, de a darabot nem ő tanította be. Milyen ez a váltás?

KA:  Carl Inger, a koreográfus testvére volt itt a legelején, ő tanította be a darabot, még a nyári szünet előtt. Ő adta a formát. Utána nyári szünetre ment az együttesünk. Ősszel nekem jutott az a „könnyű” feladat, hogy irányítsam azt, ahogy visszaidézzük az egészet. Természetesen ott volt segítségnek a videó, amiről betanultuk és az is, amit az utolsó próbán felvettünk. 

Újraéleszted a tartalmat.

KA:  Igen, és ez nagyon nehéz. A nyári szünet két hónap, ez nagyon hosszú kihagyás. Az utolsó két hétben ültem a jegyzeteim és a videók előtt és tanultam a darabot. Iszonyú nehéz volt az eleje, van olyan a darabban, mikor mind a kilenc táncos mást csinál. Carl ráadásul nagyon szabadon hagyja a táncosokat, ami kifejezetten nehezíti a visszaemlékezést. Adódtak is ebből kellemes és kellemetlen percek a próbateremben, hiszen ki így emlékszik, ki úgy. Ilyenkor enyém a feladat, hogy igazságot tegyek. 

És a felelősség.

KA: Ilyen vagyok, felveszem a felelősséget. Carl két videót hagyott itt, egy frissebb és egy régebbi felvételt. Ha probléma merült fel, mentem haza és néztem a videókat, aztán megtanítottam a lehetséges verziókat, mindet, mert nem tudtam, hogy Yvan majd hogyan fogja kérni. Nagyon intenzív munkát és jelenlétet, hatalmas rugalmasságot kívánó két hét volt ez most nekünk.

És ott van a fal.

KA: Ez adja a darab maximális nehézségi fokát. Ezt a falat csak ez a kilenc táncos mozgatja, nem látnak át rajta, sötétben tapogatóznak. Tudniuk kell, mi történik a színpadon, miközben keresik a kallantyúkat, de azt is tudniuk kell, a többi mellettük mit csinál, hogy segíteni tudjanak, ha valaki nem talál meg valamit. Mind a kilenc ember együtt mozgatja ezt a kelléket, miközben a zene mint egy lián folyik. A legvégén mindenkinek számolnia kell, nincs más megoldás. 

Barbara, egy személyes kérdés. Éveket táncoltál Amerikában, ösztöndíjas voltál a School of American Ballet-ban, New Yorkban. Mi hozott vissza?

TB: Volt egy nagyon rossz sérülésem, stressztörésnek hívják. Rettenetes fájdalommal járt, fél évet táncoltam vele, de aztán egy-másfél évet ki kellett hagynom. Akkor fizikoterápiáztam, még külföldön, de már nagyon hiányzott Európa. Igazán sosem szerettem volna máshol élni, csak azt gondoltam, hogy haza bármikor jöhetek, úgyhogy mentem, amikor volt rá lehetőségem. Solymosi Tamás balettigazgatóval pedig táncoltam együtt korábban, úgyhogy megkerestem. Mondtam neki, hogy nem vagyok igazán jó formában, mégis felvett. Azóta pedig fel sem merült bennem, hogy máshol táncoljak.