Mit tehet egy természetadta kincseit féltve őrző kis nimfa, egy kellemes kinézetű, kéjsóvár szatír és egy szerelmes, csöndes féltékenységben önmagát emésztő pásztor? Tassonak voltak ötletei. Delibes romantikus balettet írt belőle, Seregi László pedig a hetvenes évek modern balettjévé dolgozta át. Sylvia.

 

Egy kis könnyű pásztorjáték, nem kíván különösebb odaadást, sem elmélyült figyelmet, szórakoztatni akar és ezt vállalja is - a Sylvia 1972-es feldolgozása most újra látható az Erkel Színházban, a Magyar Nemzeti Balett előadásában. A Syliva igencsak szereti a közönséget, profán és egyértelmű humora még azokat is elbűvöli, akik nem a balett nyelvéhez szoktak. Egyszerű történet, erős gesztusok, félreérthetetlen jelenetek - népnyelven. Tökéletes antré a balett világába azoknak, aki még nem jártak ott.

Egy 19. századi, rózsaszín babaházba lépünk, amiről kiderül, hogy balett terem. Az előjátékban még a valóság fogad, megérkezik a főhősnő, a porcelánbőrű, csodaszép Sylvia (Felméry Lili), aki rendkívüli szorgalmával is kiemelkedik a társulat többi nőtagja közül. Gyakorlásba kezd. Meglátja ezt a nárcisztikus, öntelt Orion (Kekalo Iurii), a társulat igazgató-balettmestere és szorgalmas instruálásba kezd. A segítség azonban gyorsan zaklatásba fordul, illetve fordulna, ha nem jelenne meg a rejtőzködő Ámor (Taravillo Carlos), aki testet öltve megzavarja Oriont. Ekkor belép a Amyntas (Leblanc Gergely), a hősszerelmes, kinek érzelmeit Sylvia egyelőre nem viszonozza. Már nem is kell sokat várni, hogy megjelenjen Orion szenvedélyes és erőszakos felesége, Diana.

Kész a dráma: igazi vágyak és érzelemek hajtják ezeket a földi és égi teremtményeket, miközben önmaguk és a környezetük is lebeg valahol a valóság és a misztikum között.  Istenek és félistenek, nimfák és szatírok népesítik be a teret, a baletterem hol barlanggá, hol ligetté változik, minden kis valóságszelet cseppfolyósodik, csak a konfliktus és a drog állandó: Amyntas Sylviát akarja szeretni, Orion Sylviát akarja megkapni, Diana pedig féltékeny dühében mindenkit tönkre tenne. Sylvia mindeközben megmaradna annak, aki. Bálványnak.

Ha Orionnal menne el, már a Szürke ötven árnyalatát írnánk. De nem így történik persze, Ámor tesz róla. Egy kis kavarás után - Amyntas kicsit belegabalyodik Dianába, Sylvia pedig Orionba - a két szép szerelmes egymásra talál és mire Sylvia is megtanul flörtölni más pasikkal, már az esküvőn járunk. Minden jó, ha a vége jó. Még Diana is beleesik saját férjébe, Orionba. 

Seregi hatalmas ötlete - ami több mint negyven évvel ezelőtt szokatlan volt és újító - az volt, hogy színházat játszatott a színházban. Az eredeti történetben ugyanis viszonylag pontosan tudjuk és látjuk a mesét, nincs kibeszélés a történet mögül. Léo Delibes 1876-os koreográfiája ugyan nem volt a nézők kedvence, de a Sir frederick Ashton-féle 1952-es változat már igen - ő tette a Sylviát az egyik legismertebb baletté. 

“A jófiú szereti a lányt, a lányt elrabolja a rosszfiú, az istenek pedig visszaadják a lányt a jófiúnak” - Ashton így foglalta össze a sztorit. Amit aztán Seregi átírt és a klasszikus vadász-történetből egy jelenidejű balettkomédiát csinált. Amit most nagyszerű szólótáncosokkal - és egy gyengécske karral - láthatunk a Tánchónapon.