1935, 1969, 2012. Két évvel a nagy gazdasági világválság vége után, négy évvel az olajválság előtt és negyedik éve egy újabb gazdasági válságban. Szegénység, kín, csőd és csodavárás. Mi segíthet a leszakadókon? Egy maratoni táncverseny. Valami nagyon testi, valami nagyon animális, valami olyan, amire bárki képes lehet. Talpon maradni tovább, mint a többiek, tovább mint akárki más, akár napokon, heteken át. Emberek vagyunk, ez különböztet meg minket az állattól: felegyenesedve, két lábon a földön járunk. 

1935. Egy Tenesseeből származó szegény srác, aki tinédzserkorában házalóügynökként és szerelőként dolgozott, olyan regényt írt, ami földre rángatta az amerikai álmot. Horace McCoy, A lovakat lelövik, ugye? című regénye az éhségről, a sóvárgásról, a jobb életért lealjasodó emberről szól. És egy maratoni táncversenyről.

Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.” 

1969. Sydney Pollack feldolgozta Horace McCoy regényét, de az azonos címet viselő film éppúgy a harmincas évek gazdasági világválságának idején játszódik, ahogy az eredeti történet. A filmet Oscar-díjra jelölték, a főszerepben pedig Jane Fonda remekelt.

2012. Magyarország, Budapest. Eszenyi Enikő színpadra vitte a regényt, a helyszín azonban Csopak, a zenét magyar slágerekből ollózták össze, a történet nyelvét, a párbeszédeket pedig úgy írták át, hogy a lényeg valahogy mégsem sérült. Persze Eszenyi képeiben számtalanszor visszaköszön Pollack rendezése is.

Nem könnyű úgy kortársnak lenni, hogy egyszerre őrizzük meg a bennfentességet és a rálátást - a Vígszínház csapatának ebben a darabban mégis sikerült. A darabban csak az válik idegesítővé, ami az utcán is zavaró: felhúz a cigányozás, ahogy egyébként is, ledöbbent az ostobaság, ahogy máskor is, és letör a kilátástalanság. Ahogy mindig is.

A válság az válság, ezt bújik meg a darab minden szegletében: nincs gazdasági, társadalmi, nincs ilyen vagy olyan válság. Csak olyan válság van, ami mindent áthat. Átjárja a célokat, az eszközöket, átitatja a beszédstílust, a kapcsolatokat, megmondja neked, hogy minden pillanatban az életedért küzdesz, hogy nincs lacafaca. Ha pedig életre-halálra szól a játék, akkor mindent szabad. Ha élet, akkor 10 millió forint a tét (bruttó), ha halál, akkor pedig a semmi. 

A maratoni táncversenyen egyenlőtlen küzdelem indul a fődíjért a párok között: van, aki Devecserből érkezett, van, aki Csengerből, van, aki gyereket vár, aki öreg és aki túl fiatal, táncol a letűnt színésznő-csillag és fiatal partnere - jellegzetes karakterek tűnnek föl az ország különböző pontjairól, csak a cél egy, 10 millió. És küzdenek persze a fiatal és tehetséges főszereplők, Gloria és Roby is. Gloria mindennél jobban akar nyerni. Ha nem jön össze, akkor viszont mindennél jobban meg akar halni. Valamelyiknek sikerülnie kell...

A koreográfia izgalmas, a színészek jók és tudják, mit csinálnak. A szöveg kicsit laza és néhol fárasztó, de csak annyira, mint a Móriczról eljutni villamossal a Nyugati térig. És nyilvánvaló, hogy nem volt hiába a februári maratoni táncverseny. 

Pindroch Csaba csodás tillaként érzelmes és ripacs, egyszerre narrálja a történetet, magyarázza és vezeti a műsort, Bata Éva oláhibolyásan agresszív és rekedt, néhol sok, de aztán megmagyarázza, Lengyel Tamás kissé teszetosza, ahogy kell. Összességében a szereplők, a zenék és a díszlet is a helyén.

Csak mi nem, a mindennapjaink nincsenek a helyükön. Mert nem változott semmi, 1935, 1969 és 2012 között.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Van szerelem, ami a nemi közösülés megszokásából támad, szerelem, amit a képzelet  gerjeszt, szerelem, amit az a hit táplál, hogy mindkét fél a másikban látja kiegészítő másikát, vagy a külső dolgok érzékléséből létrejött szerelem (amikor az érzékelés által okozott élvezet felülmúlja azt az élvezetet, amelyet a szenvedély többi fajtája kelt) - foglalja össze bölcsen az érzéki gyönyörök legősibb  tankönyve, a Kámaszútra.

Eztuán pedig minden részletre kiterjedő osztályozásba kezd: a szerelmet gyakorló feleket méreteik alapján sorolja be, majd közli a helyes párosítást is, fölsorolja a szerelem gyakorlásának módjait az öleléstől a csípésen át az orális szexig, de arra is praktikus tanácsokat ad, hogyan kezdjünk egyáltalán hozzá.

Így: "A csók a vágy gerjesztésére szolgál. Az első találkozásokkor mérsékelten alkalmazandó, de a későbbiekben minden fajtája mérték nélkül és gyakran javasolt. A csókot Vátszjájana szerint, a test következő részeire alkalmazhatjuk: A homlok, a szem, a két orca, a nyak, a mell, a keblek, az ajak és a száj belsejére. Nemcsak a test részei szerint, hanem a csókadás módjai szerint is megkülönböztetjük. Van tehát egyenes, hajló, elforduló, szorító csók, erősen szorító, összeszorító csók." Ha már sikerült eljutni idáig és a művelet folytatható, jönnek a harapások, nyomás, csípés és karmolás, az ütések, majd betetőzésül az előrenyomás, dörzsölés, köpülés, döfés vagy a verébhajsza.

A szombat esti Bozsik-bemutatón más sorrendben, de technikailag minden gyakorlatra sor került. Öt nő és hat férfi vetkőzött, nyomott, öltözött, dörzsölt és helyenként köpült is, az andalítónál kicsit erőteljesebb, keleti hangzásvilágot halványan idéző zenére.

A látványvilág elképesztő: az aranyszínű ketrecrudak között ki-be lépő táncosok minden színben átértelmezik a teret - hol, magukat, hol a nézőt zárják be ebbe a vad és animális világba. A partnerek és hangulatok gyors egymásutániságában elfárad az erotika és marad a nyúlférfi, a bikaférfi és a csődörférfi, szemben az őztehenekkel, kancákkal és nőstényelefántokkal. Bozsik irányításával társulata végigvezet minket egy  - néhol rituális áldozatra emlékeztető - szexkatalóguson és bemutatja a fogásokat úgy, hogy közben elidegenít magától a szexualitástól, de megmutatja a kiszolgáltatottságot, a férfiak valójában férfiaknak látszók csak, a nők pedig, hogy illeszkedjenek, nőknek mondottak.

Valencia James persze gyönyörű, fantasztikus élmény nyújt nézni kecses hajlékonyságát, szólótáncában mégis megtörik a varázs és idomul a többiekhez, elpárolog az ősanya szenvedélye és a  keretet meghatározó aranyketrec körül, hirtelen egy állatkertben találjuk magunkat. Ahonnan persze visszakerülünk a térre, a bordélyba, a hálószobába, a szvingerklubba, a térre, a szvingerklubba, a hálóba, a térre, a hálóba és végül haza.

(Fotó jobbra: Valencia James: Body, Kovács Bence)

Miközben táncosaink háromszor-négyszer jelmezt, rengetegszer pózt és partnert váltanak, nincs egy perc lazítás sem, humor vagy feloldás. Az ezeregyéjszaka virágai a teljesen naturális, érzelem- és vágytalan, történet nélküli szexlexikon. Praktikus nőknek és férfiaknak, jegyzettömbbel érkezni ajánlott.

Hogy Bozsik valóban ezt akarta-e megmutatni, az a kérdés. Mert ugyan ezt a virágot Pasolini virágai ihlették, a világhírű film nem kel életre a színpadon. Bár hozzá kell tenni az igazság kedvéért, hogy a koreográfus erre korábban már felkészítette a nézőt. Aki viszont nem szeretett volna tudomást venni róla.

kommentek: 0

Tovább olvasom
12
»