Ahogy lélegzik. Ahogy ölel. Ahogy tanul és felejt. Ahogy ront, majd újrakezd. Emanuel Gat 2016-os Sunny című koreográfiájának hála 70 percet tölthetett a Trafó közönsége az élet napos oldalán. 

 

Lehet, hogy valóban a beszélt nyelv tesz minket emberré, lehet, hogy a gondolkodás maga, de lehet, hogy Emanuel Gatnak van igaza, és az emberiesség legfontosabb motívuma az együttműködés. Ami nem működik ítéletmentes figyelem és elfogadás nélkül, anélkül, hogy megértenénk, kik vagyunk mi magunk, és mi a közös bennünk és másokban.

Közös például, hogy jelentése van a napfelkeltének, fontossága a napnyugtának. Közös az is, hogy e kettőből nem szeretnénk kifogyni, bármit is dob az élet. Közös, hogy jó érezni a levegő hőmérsékletét a bőrön. 

A Sunny kódrendszeréhez sincsen persze egy általános, minden (együttérző) néző számára evidensen működő kulcs, mindannyian azt látjuk csak, amire saját magunkban rámutat ez a darab, így írni is (jobb híján) erről a rámutatásról lehet. És a tökéletes összhangról, ahogy egymásba fonódik az éppen születő zene, és a vele együtt megérkező tánc.

A Sunny teljes ideje a teremtésé: a kreáció mélyére láthatunk, a mozdulatok legapróbb részleteinek kitisztításába kapunk bepillantást, miközben ezek a kis részletek folyamatos dialógusban vannak a zenei hangokkal, Awir Leon szuverén, de minden táncossal összefüggő alkotásával. Mert Emanuel Gat ebben a darabban a zenészbőrbe bújt kortárs táncművésszel, Awir Leonnal dolgozott, aki tökéletes, lélegző jelenlétével a mozgással egyenrangúvá teszi a zenét. 

SUNNY : EMANUEL GAT & AWIR LEON from Absolt on Vimeo.

A darab egy nagyon impresszív képpel kezdődik, egy sámán (vagy bohóc, netán kakas) mozgatja át a teret, varázsolja színpaddá. Persze felhangzik a Sunny, Bobby Hebb dala. Szép, és mégis valahogy bizarr, ez a helyzet, még sejteni sem lehet, hogy a darab majd a dal megszületésének körülményeire, vagy inkább az élet elviselendő könnyűségre utal majd. (A Sunnyt Bobby Hebb az 1963. november 22-ét követő 48 órában írta. Ekkor gyilkolták meg JFK-t és  szúrták le Hebb bátyját.) 70 percre volt szükség, hogy elhiggyem, nem lesz dráma. Elszoktam ettől.

Megérkeznek a táncosok (a saját maguk által tervezett ruhákban), és a bemozgott tér kecsessé és finommá, ugyanakkor dinamikussá válik. Mindenki önmaga, teljesen természetes, manír nélküli, mélyen emberi önmaga, senki nem dominálja a másikat, senki nem adja fel magát, senki nem játssza el, hogy dolga van. Mert nincs. Táncolnak együtt, külső irányítottság nélkül, viszont a tökéletes figyelem áramában. 

Persze nem vehetem el az igazságtól, hogy van kötött struktúra, tökéletes kompozíció, látszik a táncosok technikai tudásának gazdagsága, olvasható a Gaga-technika kézjegye is, a Sunny is mindent hoz, amit egy Gat-koreográfiának tudnia kell. Csak éppen azért, mert ezek a "fizikai" részletek evidensen jók, maradhat a minden más a megfigyelés tárgya.

Valami varázslat folytán (talán az első pillanatok sámánja csinálta) miközben minden érzéket leköt a színpad, a megfigyelés tárgya mégis a néző lesz. Az élet feltétlen szeretetén keresztül a kérdések megválaszolása nem az alkotók, hanem a néző feladatává válik: te tudod, hogy nem vagy egyedül? Te tudsz drukkolni elvárások nélkül? Tudsz rontani és újrakezdeni?

És miért ne tudnál.

Trafó, 2019. 04.13.