Van, akit felébreszt, erotikát, szenvedélyt és dinamizmust hoz az életébe, van, aki harmóniát és belső békét, kiegyensúlyozottságot talál benne, másokat meg kiveri a hideg veríték, ha meg kell mozdulniuk nyilvánosan. Mit mondanak ők, a táncparkett szélén kínban fürödve bárpultot támasztók?
Ehhez én nem vagyok elég magabiztos - aki erre hivatkozva pattintja le a táncba hívókat, nem érzi magát elég öntudatosnak, elég stabil önképpel rendelkezőnek ahhoz, hogy megkockáztassa, valaki esetleg majd jól leszólja. És nem is vesz észre mást, csak ezt a lehetőséget, amit önként, tálcán kínál a külvilágnak. Úgyhogy nem kínálja inkább. Ők a "nem táncolok, mert ügyetlenül csinálom és mindenki engem figyel", meg a "nem táncolok, mert úgyis kiröhögnek" - karakterek, akik sosem öltöznek át a strandon törülközőbe bugyolálva, vagy ha mégis, izgatottan forgatják a fejüket jobbra-balra, hogy elcsípjék a pillanatot, mikor senki nem figyel. Ők azok, akikről aztán mindig leesik a törülköző, így tevékenységüket végül is joggal szorítják az öltöző védett falai közé. Számos kudarc is érte őket az iskolai testnevelés órákon, ennek számát az új tanrend hálistennek megsokszorozza, több hely lesz a táncolóknak szombat este, nagyszerű. A kérdés persze az, honnan ez a végtagokat gúzsba kötő, partykiller-frusztráció?
Hosszadalmas kutatás után valóban brit tudósaink rádöbbentek, hogy az önbizalomhiány komoly táncgátló tényező, s aki sem a testével, sem a többiek testével nincs jóban, az nem fog mindenféle zenékre táncra perdülni. Miért is kellene a pszichológiának beelőznie a józan észt? Van persze, aki pontosan megfogalmazza mit érez (ez általában a pasikra jellemző): túl ronda vagyok, túl idiótán nézek ki, komikus a mozgásom.
Az emlegetett tanulmány arra is rámutat, hogy a választóvonal nem a partnerrel vagy egyedül táncolás, hanem az egyáltalán és a soha nem táncolás között húzódik. Azaz: aki szeret és mer, az csinálja, aki meg nem, az nem. Előbbit nem érdekli a forma, a zene, a partner tehetsége vagy a kihívás nehézsége - és utóbbit sem.
A rossz hír az, hogy az első, gyerekkori élmény abban is meghatározó, hogyan és miképp táncolunk: aki a szülővel jókat tudott táncolni, annak nyert ügye van. Aki ugyan nem táncolt együtt velük, de legalább biztatást kapott, közepes esélyekkel indul, aki pedig kifejezetten undorodott anyu tologatásától, azt három ifával sem lehet majd táncba vontatni.
Vannak persze a praktikus táncosok is, akik külön csoportot képeznek, hiszen tulajdonképpen egészen mást csinálnak táncolás címszó alatt. Ők azok, akik eltökélten párválasztásra használják ezt a fórumot, majd házasságban, párkapcsolatban, de legkésőbb az első gyerek születése után leszoknak róla. Válás után pedig újra találkozhatunk velük a körút remek tánciskoláiban.
Peter Lovatt szerint, aki a kedvenc táncpszichológia-kutatónk, alapvetően genetikus és hormonális okai vannak a tánckészségnek, sőt a táncra való hajlamnak - így annak is, ki lesz önfeledten erotikus tánc közben és ki groteszk. Ezeken a faktorokon pedig ugye nem lehet változtatni. Azon viszont igen, mennyire érdekli a jelző a táncost.
