Béke, menyegző és mañana

Három rövid táncetüddel nyitotta a Budapest Táncfesztivált az Egri Bianco Danza kedd este a Nemzeti Táncszínházban. A nyolc táncosból álló társulat vezető koreográfusa Raphael Bianco, szupervízora pedig az olasz táncélet kiemelkedő alakja, a 85 éves Susanna Egri. Ez alapján komoly elvárással indul neki a tánckedvelő az estének és mélyen megérinti, hogy a nézőtér nincs dugig, nem ülnek a lépcsőkön, de azzal nyugtatja magát, mindenki azt szereti nézni, amit már megszokott. Az EgriDanza pedig nem mindennapos látvány.

Felgördül a függöny, zendül a zene (Arvo Paert), megnyugtatóan selymes fény terül szét a színpad közepén, remeg a tánckedvelő gyomra, mint valami gourmandé, aki épp egy zsengerózsaszín szűzpecsenye fölé hajol, s az első pillanatok meg is telnek ezzel a mámorral. Az újszerű technika, a köldökből emelkedő táncosok, a nagyon hirtelen, mégis tökéletesen irányított, kecses mozdulatok, és az elképesztően gyönyörű testek teljesen lekötik a figyelmet. Egy ideig. Aztán marad a téma, a békekeresés, a duettekben és szólókban elmesélt egyedi sorsok azonossága, a transzcendensnek, Istennek való megfelelés vágya....ami gyorsan kifogy. Mintha Isten kis angyali hadserege táncolna, szárnyalnak és elbuknak, lecsúsznak (tágyakról és pillanatokról is néha), közelednek az Úrhoz, a Fényhez, de mindhiába.

Az útkeresés szelídségét és félénkségét a meg nem talált felett érzett düh váltja föl, ami érthető, mégis indokolatlan kiabálásba és rohangászásba csap át, harsonák fémes rikoltozása mutatja meg az áldás hiányának sebeit, a megrendült hit helyére nyers erő tolul. Tolulna, egészen pontosan. Mégis, a mozdulatok lágysága ellentmond a témának, a kín, a bánat nem jelenik meg, elmossa a mozdulatok profersszionalizmusának örvénye. S bár a darab vége csilingelő ámen, ez a lelki békéhez mintha mégis kevésnek bizonyulna.

De jön a következő, talán kevésbé hosszú, talán kevésbé túlmesélt: a történet egyszerű, egy házasságba kényszerített pár keserve a menyegző előtt. Szép díszlet (két hatalmas tükrös szekrény, néha létra, néha ágy), puha fények, mintha egy fekete-fehér film elevenedne meg a színpadon.  Balról három halálmadár-nő hozza a fehér gyolcsot a mezítelen arának, aki tiltakozik, hevesen fáj, jobbról a vőlegény magányos tánca tükröződik. A zavaróig intenzív zene elviszi a balhét, mozgatja a drámát, a tánc vokálozik, az operáé a főszerep. Sztravinszkijt ki ne szeretné? A feszültségek nem tartanak ki, nagyon sokat mozdulnak, de keveset mondanak - miközben a mozdulatok még mindig fantasztikusak, túlontúl végigjátszottak, az absztrakció lehetőségét sem hagyva a nézőnek. Minden sok: sok a kényszer, sok a nővér és a fivérek, sok a mozgás  és nincs tér annak, aki nem a színpadon van. Olaszok, talán ez az ok, mindent mondanak, ami történik. Aztán egy felszabadító gondolat szabadul be a jelenet végére: vörös fényben ázik a nászi ágy. Tökéletes.

A harmadik etüd mindent megmagyaráz. Érthetővé válnak a cizellált mozdulatok, a lendület és az elfojtottság érdekes keveredése, a nüanszok. Cesaria Evora dalaira mindenki megmozdul, s megbocsátja, ha volt mit. Okos zárás, ugyanazokkal a fenntartásokkal: a kellemes koreográfia követi a zenét, bármennyire bájos és megyerő is a tapsrend a végén. Egyenként jönnek ki a táncosok, mindenki saját karakterének megfelelően kap egy kis szabadjátékot. Jól sül el: senki nem virgázza túl, viszont mindenkiben megnyílik a humor.





kommentek: 0

Tovább olvasom

Isadora Duncan arra emlékeztet, hogy az emberi lét lényege a test, a lélek, a szellem és az érzelmek integritása és harmóniája - ez a mottója a modern táncművészet megalapítójának, a klasszikus balett megújítójának tartott táncosnő művészetét képviselő táncsoportnak, az Isadora Duncan Táncegyüttesnek.

Isadora különös életet élt és egészen groteszk, brutális halált halt. A nő, aki levette a spicc-cipőt és a tütüt, aki a természetesség jegyében élt és alkotott, görög tógákban táncolt, életét egy cabrioban ülve, vezetés közben veszítette el úgy, hogy nyakára tekeredett a selyemsáljával gyakorlatilag önmagát fojtotta meg.

Egy nyomorban élő ír bevándorló család gyermekeként látta meg a napvilágot, szülei először Chicagóban majd New Yorkban, később pedig Párizsban próbáltak szerencsét, s hurcolták magukkal az akkor már különleges tehetségéről híres leányukat is. Még a szigoráról ismert Greffhul asszony előtt is megállta a helyét saját, Gluck Iphigéniájára készített koreográfiájával. Nem kellett sokat várni, s Isadora meztelen lábai előtt hevert Berlintől Athénig minden nagyobb európai város. Néhány év múlva pedig iskoláiba vágytak a legnagyobb tehetségek is.

Szakmai sikereinek árnyékában magánéleti tragédiák sora húzódott meg: Duncan gyermekeit is autóbalesetben veszítette el, mindketten a Szajnába fulladtak. Első férje Edward Gordon Craig volt, akivel egy közös lányuk született, de ezt a házasságot sebtiben egy második, és egy kisfiú születése követte. A férj ezúttal a varrógép- és fegyvergyáros Paris Singer volt. A két gyerek halálát kiheverni nem tudó nő hisztériája elől Singer egyszer csak meglépett, így ez a házasság is véget ért.

Isadorát 1922-ben egy moszkvai gyermekbalett-intézet létrehozására kérték fel, ahol beleszeretett a nála 18 évvel fiatalabb Szergej Jeszenyin költőbe, s azon nyomban hozzá is ment. Isadora a rövid szenvedély után gyorsan beköszönő boldogtalanságában olajra lépett, három évvel később pedig az egyébként is depressziós Jeszenyin öngyilkos lett.

Felfogását, életmódját, művészetét persze sokan csodálták és sokan gyűlölték - egyszerre imádták és elítélték. Karel Reisz 1968-ban készült filmje, Vanessa Redgrave-vel a címszerepben ennek a tragikusan sikeres életnek állít emléket.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Kedd este lép föl a torinoi EgriBiancoDanza a Nemzeti Táncszínházban - kezdődik a Budapest Táncfesztivál. Nyitódarab a Da nobis pacem, koreográfus Raphael Bianco, korunk egyik legkiemelkedőbb olasz koreográfusa. Bár az társulat Susanna Egri nevének és tudásának köszönheti sikereit, ma már Bianco rakja össze a koreográfiákat - a világhírű táncosnő supportálásával.

Raphael Bianco 12 éves kora óta táncol: párhuzamosan tanult balettozni és mélyült el a modern táncművészetben is. 1988-92 között tagja volt Egri akkori társulatának, ami akkor még nem közös nevüket viselte, majd táncolt ezer helyen, Párizstól Budapestig, míg végül kikötött a kályhánál, Susanna Egrinél. A Da nobis pacem a békekeresés darabja: a kiábrándult, kiégett, mindennapokba száradt ember keresése, menekülése a transzcendenciába, vágya a megváltásra. Arvo Pärt darabja, a "Da pacem Domine" ihlette.

„Felfedeztem, hogy elég, ha csupán egyetlen hangot szólaltatnak meg gyönyörűen. Ez az egyetlen hang, vagy egy csendes ütés, vagy egy pillanatnyi csend megvigasztal" - mondta egyszer az észt zeneszerző, a tintinabulli hang (kis harangok csengésére emlékeztető énekhangok, hármashangzatok) megálmodója.

Pärt 1935-ben született Paideben, Észtországban. Sokáig rádióhangmérnökként dolgozott és filmzenéket írt, de zeneszerzést is tanult eközben a Tallinni Konzervatóriumban. Sosztakovicsba és Prokofjevbe habarodott bele karrierje elején, aztán a schönbergi dodekafón technika ragadta  magával, majd megelégelte a bonyolultat, a zakatolást és visszafordult: a gregorián zene és a 14-16. század felé. Ekkor született meg ez a kristálytiszta tintinabulli, a hármashangzatok e speciális kompozíciós eljárása. Pärt neve ekkoriban már jól csengett, úgyhogy könnyedén disszidált Észtországból: a szovjet diktatúra elől előbb Bécsbe, aztán Berlinbe költözött. Néhány éve a modern európai egyházzene megteremtésében vállalt szerepéért Európai Egyházzene Díjjal tüntették ki.

Vissza a tintinabullihoz: az olasz táncegyüttes hármashangzatainak harmóniája úgy alakul ki, a sok egyéni keresés, a semmi kis sorsok közben önállóan csendülnek fel- majd olvadnak bele ebbe az egységbe, miközben nem zúg a világ köröttük. "Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje" - ahogy írja Pilinszky János az Apokrifben. Kedden táncban a vers és a béke.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Hamvas Béla szerint Freud, Darwin és Marx olyan problémákat fogalmaztak meg az emberiség számára, melyek előttük nem léteztek, azóta viszont képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Ők - a fejlődéselmélet, az osztálytársadalom vagy a tudatalatti fékezhetetlen valósága - azok a "betegségek", melyekre nem találjuk a gyógyírt, bár amíg nem volt nevük, nem is szenvedett tőlük senki. A kétely a táncpszichológia kapcsán is így motoszkál: mi van, ha a táncra pakol valami levakarhatatlan őrületet, amiből aztán nem szabadulunk évtizedekig? 

Peter Lovatt, a téma szakértője nem a pszichológia, hanem a táncterápia oldaláról keveredett a területre: először a Parkinson-kór és a tánc kapcsolatát vizsgálta. Pontosabban azt, milyen táncok gyógyítják vagy stabilizálják egy Parkinson-kóros beteg állapotát. Összepakolt egy kutatócsoportot neurobiológusokból, fizikoterapeutákból, koreográfusokból és kognitív pszichológiában jártas szakértőkből, hogy kiderítsék, melyik táncstílus javítja leginkább a betegek állapotát. Lovatt először táncos és aztán pszichológus, mára már a hertfordshire-i egyetem táncpszichológia kutatócsoportjának vezetője. Amikor nem ezzel foglalkoznak, akkor azt vizsgálják, hogy bizonyos mozdulatok milyen gondolkodási mintákat erősítenek.

Rájöttek például, hogyan öli a kreativitást az osztályteremben zajló tanítás pusztán azzal, hogy korlátozza a mozgásukban a gyerekeket. Bizonyították azt is, hogy mozgás közben élénkebb és frissebb a gondolkodás. Persze tapasztalati úton eljut ide bármelyik nempszichológus szülő is.

A kiegyensúlyozottsághoz bármilyen mozgást választhatsz? Vagy a tánc különleges?

A táncpszichológia szerint nem elegendő róni a köröket a Szigeten, mert a tánc - pszichológiai szempontból - több mint mozgás, "teljesértékű" kommunikáció: tökéletesen alkalmas az érzelmek, gondolatok kifejezésére, szemben a kocogással. Ha pedig kommunikáció, akkor segítségével felderíthetőek a beszorult feszültségek, gátlások, pszichés, mentális problémák, sőt, orvosolhatóak is.

20 percet tánc után a lelki problémákkal is sokkal egyszerűbb megbirkózni - állítja Lovatt. Ha stressz gyötör, ha elpárolog az ihlet, ha idegbajos a főnök és nem jut eszedbe semmi, egy a megoldás: tánc. Ráadásul Lovatt szerint ezt még csak tanulni sem kell, hiszen a legtermészetesebb dolog, ami történhet velünk, hogy táncra fakadunk néhány percnyi jó zene hallatán. Szemben a (már sokszorosan meghaladott) freudi elmélet feloldhatatlan görcseivel Lovatt instant választ ad a lelki defektre: mozdítsd meg.

Itt pedig a másik oldal: hogyan válaszol a táncos a pszichológiai kérdésekre? Inspriált pszichológia: eltáncolva. Szintén egy Lovatt-projekt.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Erőss Zsolt ismét egy nyolcezressel küzd, a legveszélyesebbel. A nepáli Annapurnát meghódítani nem technikailag a legnehezebb, ám a kiszámíthatatlan lavinaomlások miatt csak kevesen vágnak bele. Lábprotézissel pedig csak egy ember. Erőss kitartása, optimizmusa, életöröme felülír minden általános érvényű szabályt, megváltoztat minden rendszert - ahogy Iyengaré a jógát vagy Ted Shawné a táncot.

Ted Shawn sosem lett volna táncos (így a modern tánc ikonja sem), ha nem kap diftériát. Elücsörgött volna még jópár évet a denveri egyetem kényelmetlen padjaiban, lett volna teológus vagy mozgásterapeuta, ahogy eredetileg elképzelte. De ez a kegyetlen betegség - népnevén torokgyík - mindent megváltoztatott: elvette Tedet a teológiától, de odaadte modern táncnak. A metodista egyház szárnyai alatt tevékenykedő egyetem persze nem nézte jó szemmel Shawn irányváltását, először tőle igyekeztek eltávolítani a táncot, majd őt az egyetemtől - utóbbit jóval nagyobb sikerrel.

Ted simán maradhatott volna egy elfeledett és elbukott diák, ha nem ismerkedik meg későbbi feleségével, Ruth-tal, a táncos-akrobata-színésznővel. Ruth St. Denis volt a múzsája, a partnere, a tanítója. Ketten, nem sokkal házasságkötésük után, megalapították a Denisshawn iskolát, ahol keleti elemekkel fűszerezett modern táncot tanítottak. Itt tanult később Martha Graham is.

A keleti motívumok és balett ötvözése a színészettel - ezt adták ők a világnak. A módszer is különös volt akkor: a zenei vizualizáció, melyben a ritmus, a dinamika, a zene struktúrájának követése egyenértékű volt a mozdulatokkal.

1929-ben azonban a válság tönkretette a tánciskolát, s nem mellékesen a Shawn házaspár kapcsolatát is. A válás azonban újabb fejlődést hozott - legalábbis a tánctörténetben. Ted Shawn ugyanis nyilván annyira megcsömörlött a nőktől, hogy férfitáncosokkal kezdett dolgozni, s megalakította az első csak férfiakból álló tánccsoportot, az All Male Dancers Group-ot. Sőt vett egy farmot, a massachusetts-i Jacob’s Pillow-t, ahol egy erdei fabarakban stúdiót és színházat alakított ki, ahol végre a pasik is elkezdhettek rendes férfitechnikát tanulni. A Jacob's Pillow most egy táncfesztivál formájában (Jacob’s Pillow Dance Festival) él tovább, s az amerikai modern tánc egyik legfontosabb központja. Ted 1972-ben halt meg. 

És nem múlhat el történet idézet nélkül, ezt itt neki tulajdonítják:

"I believe that dance communicates man’s deepest, highest and most truly spiritual thoughts and emotions far better than words, spoken or written." (Hiszem, hogy a tánc sokkal jobban megfogalmazza az ember legmélyebb és legmagasztosabb, legőszintébb gondolatait, hiteit és érzelmeit, mint az írott vagy beszélt szó.) 


kommentek: 0

Tovább olvasom