Három nő áll az éjfekete színpad egy halvány fénytócsájában, láthatatlan orsót pörgetnek, életek felismerhetetlen szálai pendülnek selymesen ujjaik között. Moirák. Ők hárman azok, akik gombolyítják és elvágják az élet fonalát a görög mitológia szerint. Ők hárman döntenek Sorsról és Végzetről. Zeusz és Nüx lányai: az istenek Urának és az Éjszakának leszármazottjai. Rómában párkáknak nevezték őket.

A Budapest Táncszínház fekete egén a halál madarai keringtek: Zachár Lóránd Sec című koreográfiája az elmúlást, az elmúlásban elveszített test utáni létezést boncolja. Megrendítő finomsággal, mégis kérlelhetetlenül.

A moirák után megelevenednek a rítusok: ősi dobok kalapálnak az árnyékvilág főterén, lelkek keresik helyüket egymás mellett. Hol egymás testébe olvasdnak, hol szétválnak, jégtáncosokként siklanak a transzcendens fekete tér olajosan csillogó felületén. Sors és Végzet: a befolyásolhatatlan, könyörtelen és elkerülhetetlen élettények. A Sec-ben már nem kérdés a szabadság, nem kérdés a döntés vagy a változás lehetősége. Minden eldőlt: a halál elvitte az utolsó morzsákat is. Zachár elképzelése szerint ekkor már nem parolázik a lélek istennel, megy, amerre mennie kell. Az Írások szerint.

Könnyed, mégis súlyos léptekkel érkezik a másvilág, kérdés nélkül, mégis homályban. Mintha egy egészen különleges filmre váltott volna jegyet a néző: a saját halálának kockái peregnek a fekete vásznon. Kapcsolatok, elválások, szerelmek és hiúságok, féltékenység és beletörődés, az emberi lét szekvenciáin vezet át a koreográfus és a táncos, miközben egy pillanatra sem adják kézbe a saját sorsot, időnként újra felbukkan a három szövőnő, s figyelmeztet. A Végzetet nem ejtheted át, a Sors nem kérdez, csak válaszol.

A determináció nem pusztán a döntési szabadságot nyirbálja meg a Secben. Megmutatja azt is, hogy mindenkinek végig kell élnie a szerelmet, a búcsút, az összetartozást és az elválást a születése és halála között nyújtózkodó világi tisztáson. Ráébreszt, hogy a Sors önkénye feladatot jelent, s tisztességes fájdalmak és mély boldogság nélkül a moirák nem eresztenek. A Sec nem kesereg, mégsem ad megnyugvást. Keserédes sűrítménye az emberi életnek, hazugságok nélkül.

Budapest Táncfesztivál, 2012. április 28.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

„A civilizáció hajnalán a tánc, a vallás, a zene és az orvoslás egymástól elválaszthatatlan volt” -írja F.J. Levy, a táncterápiát gyógyító módszerként megfogalmazó kutatók egyike 1988-ban. Elválaszthatatlan, ahogyan a test és a lélek, a mozdulat  és az indulat, a gondolat és a cselekedet. A tánc az ősi civilizációk életében a születéstől halálig tartott - ám amint a születést és a halált leválasztottuk az életről, a tánc is elveszítette természetes közegét. A lelki gubancok kibogozására ezért oly alkalmas a tánc - mint borsó meg a héja, úgy bújnak ösze tánc és lélek.

A tánc a tökéletes terápia

Ha elfogadjuk, hogy a test és lélek egységben él, akkor nem kétséges, hogy a mozdulatok erősen hatnak a lélekállapotra: minden mozdulatsor oldhat lelki görcsöket, sérüléseket, ha elég testreszabott és elég intuitív. Mivel a mozdulataink nagyon pontosan írják le személyiségünket, így elképesztő gyorsasággal mutatkoznak meg a problémák és zavarok is a táncban.

Ráadásul a tánc a beszédnél sokkal inkább képes felfedni az öntudatlan állapotokat - így a terapeutának is sokkal több információt adhat a páciens mozdulatainak megfigyelése. A nyereség is dupla: miközben a terapeuta figyel és egységnyi idő alatt sokszoros információmennyiséggel tankol föl, az improvizációk a táncosoknak mutatnak még bejáratlan, új utakat.

Hogy is volt?

A felvilágosodott 19. század fogta a testet, kirabolta belőle az elmét, mint Szerb Antal a szerelmet a kerekasztal lovagjából, és évtizedekre darabokra hasította az embert - és az emberi orvoslást. A testet orvossággal, a lelket vagy sehogy, vagy pszichoterápiával kezelték. Nem tartott sokáig a hasítottság: a 20. század első felében megunták a dualista banánt és elkezdtek ösztönösen mozogni, a korábbi formális táncot leváltotta a "belső tánc", a modern tánc. Visszanyerte rangját a a spontenaitás, az egyéni kifejezés és a testtudatosság. Megjelentek a színpadon a konfliktusokkal, vágyakkal, frusztrációkat és társadalmi krízisekkel fogalakozü darabok. Mialatt Freud a gazdag osztrák nők nehézségeit próbálta megoldani a tudatalatti verbális kifejezésének erőltetésével, addiga  táncosok is elindultak befelé.

Marion Chace - a táncterápia amerikai ikonja, nagyasszonya - mutatta be először a táncterápiát a negyvenes évek Amerikájának. Chace eredeti foglalkozása persze táncos, koreográfus és előadóművész volt. A bemutatás után a módszer azonnal leterítette az ellenállókat.

A mai tánc- és mozgásterápia a modern táncból fakad, ráadásul a legtöbb pionír táncterapeuta a karrierjét sikeres modern táncosként indította. Az 1970-es években indult hódító útjára az Egyesült Államokban, s csak jóval később Európában. A legtöbb táncterápiás foglalkozás négy fő részre osztható: felkészülés, lappangási idő, beszélgetés és értékelés.

Mire jó a terápiás tánc?

Fejleszthető vele az autisták vagy autisztikus gyerkőcök mozgása és gondolkodása. Sikerrel használják tanulási nehézségek vagy étkezési zavarok esetében, de időseknél, szülésnél és még Parkinson-kórnál. És nyilván stresszre, depresszióra vagy alvászavarok ellen.

Szóval a tánc a legjobb pirula - kinek kék, kinek piros.



kommentek: 0

Tovább olvasom

Ha bárki elmondaná a gimnazistáknak, hogy az orvos(ság)on és az ügyvéd(ség)en meg a közgazdász(ság)on túl igenis léteznek még értékes és hasznos szakmák, minden másképp alakulna. Lenne például sok képzett ezmegaz (nekem nem mondták el), nem mint most a sok átképzett izémegaz. Lehetne több profi és elismert koreográfus is, például.

Mert mit is tudunk a koreográfusok, a táncosok, a fotósok, a művészeti menedzserek vagy színházigazgatók munkájáról? Semmit. A költő ír, a macska miákol - de hogyan dolgoznak ők, akik nekünk a színházat csinálják?

A most következő videósorozatból minden kiderül. Vall a koreográfus (Hámor József), a táncos (Czár Gergely), a fotós (Kanyó Béla), a művészeti menedzser (Nagy Orsolya) és a színházigazgató (Török Jolán). 

Hogyan készül egy darab? Hogyan működik együtt a táncos és a koreográfus? Mi van előbb: a zene vagy a mozdulat? Érdemes manapság társulatot működtetni? Elsőként a koreográfus válaszol.


szólj hozzá: A koreográfus: Hámor József

kommentek: 0

Tovább olvasom

A nők azt gondolják, hogy a férfiak azt szeretnék, pedig a férfiak nem is értik, hogy a nők miért rajonganak érte - kezdődhetne ezzel a mondattal a magas sarkú cipő viselésének indokolása. Röviden persze összefoglalható: hosszú láb, feszes fenék, csinos boka - ezért hordanak a nők tűsarkút. De az érem másik oldala: mozogni, járni, táncolni szinte lehetetlen benne, illetve komoly rutinra kell szert tenni, hogy a természeteshez közelítsen közlekedési koreográfiánk. A komikus bokaingó bicegés mellé pedig anatómiai katasztrófát is okoz. Nem véletlen, hogy a magas sarkú cipő kezdetben a hétköznapokat messze elkerülő előkelő férfiak kiváltsága volt. 

Miért is jó a tűsarok?

Nem jó - viszont sokak szerint szép. Jó lehet azoknak, akiknek túlzott ágyéki lordózisuk van (akik őszibarackot tudnának hordani a popsijukon minden megerőltetés nélkül), mert bár a sarok megemelésétől előrebillen picit a medence, egyensúlyozás közben hátrabillenti a delikvens, megfeszíti picit a farizmokat, így védve magát az orrabukástól. Akinek viszont szinte egyenes ez a rész, az ezt a műveletet másképp hajtja végre - és menthetetlenül fájni fog a dereka. És a talpa. És a lábfeje.

Mert hogy működik a lábfej?

A láb felépítése eredetlieg hepehupás talajon való járásra van kitalálva, a sima és kemény felületektől zsibong. Számokban:  26 csont, 33 ízület és 107 szalag építi fel. Testünk súlyának többszörösét is elbírja, pláne, ha hagyjuk mozogni ezeket az apró kis alkatrészeket. Így tudják ugyanis "elszippantani" a terhelést. Az ízületek, inak és szalagok, meg a lágy részek pedig tompítják az ütközéseket a talajraérkezéskor és segítik az elrugaszkodást.

Hogyan árt a tűsarok?

Azzal, hogy viselése közben áthelyeződik a test súlyvonala, a gerinc elveszíti természetes görbületeit, a kompenzálás pedig terheli a térdet. A gerinc görbületeinek átalakulása hát- és nyakfájáshoz vezet. Persze már nem is tudjuk, milyen nyakfájás nélkül az élet, úgyhogy ez nem tántorít el kellő erővel.

Viszont megrövidülhet az Achilles-ín (ami összeköti a vádliizmot a sarokcsonttal), ami miatt fájdalom keletkezik a sarokban.

Kitörik a bokád lányom, üvölti anyu. Ami nem teljesen igaz, de a lényeg, hogy a magas sarkú instabil, ezért a láb enyhén befelé fordul viselése közben, ami valóban növeli a bokaficam kockázatát. 

Ki látott már szélesorrú tűsarkút? A kecses, hamupipőke-lábbelik viselése közben viszont a lábfej terhelése jelentősen megnő, a szűk, elvékonyodó kiképzésű orr-részbe bepréselődnek a lábujjak, ami bütykösödéshez, kalapácsujj kialakulásához vezethet. Ráadásul minden lépés ugrás a semmibe: a sarok kiemelése ellehetetleníti az átgördülést lépés közben, a talp boltozatai nem tudják beteljesíteni tompító szerepüket. 

Ráadásul a magas sarok miatt egy csomó karcsú nőnek pocakja nő, mert a sarkon billegés kivonja a hasizmokat a munkából. Mi a trendi megoldás? Lábfeltöltés és lábujjműtét. Vagy a vékonyabb pénztárcájúaknak itt van néhány tanács egy táncosnő szájából.

Ki más tudná, ha nem a táncművész, hogy mi jó a talpnak?

Egy kis masszázs a talppárnáknak, a saroknak és a talp domborulatainak. Utána pedig munka: edzeni és nyújtani kell a talp izmait, majd a vádlit és a feneket. Hogy pontosan mi a módja, itt megnézheted. 

Ráadásul a pasikat sem kell irigyelni, hogy kimaradnak ebből...

 


kommentek: 0

Tovább olvasom

Hála a stabil hétperces színházi késésnek, tegnap este a MÜPÁ-ban alkalom adódott a Queen balett nézőközönségének alapos megvizsgálására. A győri balett 2010 őszén bemutatott koreográfiája most szinte teltház előtt ment (a Queen-nek hála), ráadásul a közönség is nagyon vegyes volt, általános iskolásoktól nagypapákig-nagymamákig mindenféle korú és jól érzehetően különféle érdeklődésű ember érzett kíváncsiságot erre a darabra (a Queen-nek hála). 

Hiszen a Queen láthatóan még mindig, húsz évvel a megszűnése után is bármikor megtölt egy MÜPÁ-nyi termet. Ráérzett erre a belga koreográfus, Ben van Cauwenbergh, amikor 2004-ben összerakta ezt a darabot. Közel bármit csinálsz, az emberek akkor is összegyűlnek Queen-t hallgatni, mert az jó. Jó, hogy előre érzed a sorrendet, hogy biztos vagy benne, a God save the Queen a nyitó és a The Show must go on a záró, s a közte lévő számokat sem lőné nagyon mellé, aki az utcáról tippelne. Közösséget teremt (és közönséget), hogy mindannyian ugyanazt várjuk - a Queentől. De valószínűleg egészen mást a Győri balettől. Mert nekik annyira áll jól ez a ruha, mint kapatos sarki kocsmaasztalnak a damasztabrosz.

Már az első percekben megfagy a vér az erekben: a hátsó sorok egyikéből előbukkan Freddie táncoskivitelben, mikrofonnal a kezében és énekel. A saját hangján. Atyaég, nem az eredeti felvételeket hallgatják? - így sötétedik el a világ. Mocorgás finoman a széken, kuksolás jobbra, vajon mennyire nehéz kiosonni? De szerencsére néhány perc múlva a szólista, aki nyilván jobban táncol, mint ahogyan Freddie énekel, de itt épp szerepcsere történt, visszaadja a hangot a Hangnak. Az ős Queen-rajongók is megnyugodhatnak.

Milyen döntést hozhat vajon egy koreográfus, ha Queen balettet csinál? Vagy sztorizik, és megpróbál zenét illeszteni hozzá, valami Mamma Mia-szerűt rak föl, oder nem érdekli semmilyen történet és csak egymás után pakolja kedvenc dalait, amit megpróbál tánccal gazdagítani, esetleg Freddie Mercury életét dolgozza föl. Belga koreográfusunk a másodikat választotta: dalok sorjáznak egymásután, előtte mosolytalan arccal izzadnak, pörögnek és forognak a balettművészek, kicsit zavaróak is néha, mert nélkülük élvezhetnénk a háttérben futó Queen-koncert képeit.

A látvány tényleg grandiózus, mindent megmozgató: óriás palást, rengeteg füst, eszeveszetten sok képanyag, a végén pedig egy gigantikus Freddie végtag-halmaz fekszik a színpadon. Giccses persze, de érthetően az: The Show must go on. A nézők imádják, vastapsot kap a Killer Queen humoros és kedves jelenete, a Lazing on Sunday Afternoon humora és az Invisible man hatásvadász fénytechnikája. Ilyen a show, nincs menekvés - és nem is kell. Akinek szól, az hazamegy és úgy érzi, volt egy jó estéje. Miért kellene bármi mást számon kérni? Ezen az alapon még a Mercury halálát követő égi jelenet (melyben fehér gyolcsszoknyában táncol mindenki ) is megbocsátható.

Ordító taps, megaöröm és megkérdőjelezhetetlen közönségsiker. A Queen balett szórakoztat, nem gyönyörködtet. És ha nincs kéznél a Győri Balett, a Live at Wembley is megteszi.



kommentek: 0

Tovább olvasom