Cigányok élete Európában. Cigányélet Európában. Előbbi a megalázásé, a gettóba és előítéletek rácsai közé zárásé, utóbbi a vándorlásé, a szórakoztatásé, a szabad és szabados életé. Előbbi, ha irodalom volna, szociográfia, utóbbi nyelvbe öntve minimum Marquez, folyondáros, zsigeri, erotikus szöveg. Constanza Macras társulata most Budapesten van és a Trafóban mutatja be Open for Everything című darabját. Ma, június 9-én a RAM Colosseumban pedig az Experidance táncolja ismét Nagyidai cigányok című koreográfiáját. Két homlokegyenesen eltérő alkotás, két egészen különböző nézőpont: Macras cigányai a hasadt jelen társadalomból kiszakított mikrotársadalma, Román Sándor cigányai a mulatós-betyáros, vándorló hordája. Mindkét prodkció zseniális - mindkét nézőpont igaz.

Akik mindenre nyitottak

A Trafó ma esti darabja egy február óta tartó táncszínházi projekt gyümölcse: a különböző nemzetiségű és képzettségű táncosok és zenészek először Budapesten, majd Berlinben dolgoztak, 12 héten át. A Goethe Intézet, valamint Constanza Macras és társulata, a DorkyPark produkcióban 17 roma zenész, táncos, amatőr és profi művész játszik, vannak közöttük szlovákok, csehek és magyarok is, valamint Macras állandó társulatából  egy izraeli, egy német, egy holland, egy kanadai és egy dél-koreai táncos. Februárban kezdődött el a próbafolyamat, a budapesti gyakorlás után Berlinben majd Bécsben dolgoztak a művészek.

A Goethe Intézet támogatta a darab megszületését, Heinrich Blömeke, az intézet közép-európai regionális igazgatója azt nyilatkozta, nem véletlenül Budapesten kezdték el szervezni. Nem, nem politikai okokra hivatkozott, hanem a művészvilág nyitottságára, az élő roma hagyományok szerelmetes ápolására. „A magyar művészek mindig is különös érdeklődéssel fordultak a romák hagyományai, főleg zenéjük és táncuk felé. Három éve kértük fel a Berlinben élő Constanza Macrast, hogy cseh, szlovák és magyar romákkal dolgozzon. Reméljük, hogy a nemzetközileg elismert koreográfussal és társulatával való együttműködés hozzájárul a tehetséges roma művészek fejlődéséhez és utat talál majd a hagyományos folklór „gettóján” kívüli szélesebb közönséghez is. Egy ilyesfajta munka aligha tud változtatni a közép-európai romák helyzetén, ám ráirányíthatja egy szélesebb közönség figyelmét a romakérdésre” - ez az ő álláspontja. Macras ráadásul már tavayl ősszel elkezdte az ideiglenes társulat összeállítását, képezte és támogatta a roma srácokat, akiket aztán az Open Society Institute is istápol majd.

Nem első sorban társadalmi felelősségvállalás ihlette, legalábbis nem Macras útján, de a Nagyidai cigányok is a roma zsánert, a cigányélet fékevesztett tehetségét és ösztönösségét mutatja meg - egészen más csengésű táncnyelven keresztül. A Nagyidai cigányok 2006 őszén született, az Experidance és a Nemzeti Táncszínház együttműködése hívta életre, s már hat éve hihetetlen sikerrel fut. Arany János kalandos, vaskos humorú hőskölteményének tánc-átirata a cigányflorkór eszköztárának ezerszínű csokrát dobja a néző felé. És a néző önfeledten veszi át.

 Nem is utolsó nép ez az én cigányom: Tűz van bennök, uram, hogy szinte süt, ragyog...”

 (Arany János: A nagyidai cigányok)

 

A mai este bája, hogy választani kell: cigányok élete Európában (és a Trafóban) vagy cigányélet Magyarországon (a RAM Colosseumban). Egymásból következő, mégis egy időben nem látható e két forma. Szerencse, hogy a döntés csak egy estére szól. Nyugtalanul mondanék le bármelyikről.

 

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Hét közepe van, mióta kisütött a nap, a munkahelyi agykapacitás jelentős hányadát a szabadságolási táblák precíz kitöltése, a megfelelő utazási kedvezményekről való, minden részletre kiterjedő tájékozódás, a feltétlenül szükséges nyaralási kellékek és útitársak beszerzése foglalja le. Pörög a processzor, csak kicsit lassabban. Ráadásul egy hét múlva már úgysem lehet elintézni semmit, addig meg minek, süt a nap és most kell lebarnulni, nehogy az ember leégjen a tengerparton. És most kell nyári táncokat tanulni is. Vagy legalább belenézni, hogyan is táncolnak ott, ahol mindig úgy csinálnak, mintha nyár volna, a forró tánc hazájában, Rióban például.

A világraszóló riói karnevált évszázadok óta a farsangi szezon végén rendezik, így most nem ezért érdemes Rióba utazni. Hanem a szambáért.

A Bacchanáliák hagyatékát, a böjt előtti tivornyázást nem sikerült megfékeznie anno még a puritán és vaskezű katolikus egyháznak sem - a karneválok a buli, a piálás és a szexualitás örömünnepei maradtak. És persze az erotikus, szabad örömtáncé.

Az első riói karnevált a feljegyzések tanúsága szerint 1723-ban tartották a portugál bevándorlók: kezdetben, a hagyományoknak megfelelően álarcot öltöttek, és illatosított vízzel, sárral, liszttel támadták meg egymást, majd szofisztikálták kissé az ünnepet és az 1800-as évek végére már igazi jelmezbált szerveztek. 1852-től új élet kezdődött: Zé Pereira, a brazil ütőhangszeres együttes átvette az uralmat a karnevál felett. Amikor az - egyébként suszterből lett zenész - végigvonult Rio utcáin, mindenki eldobta, ami a kezében volt, hagyta a mosatlant másra és indult szambázni. Szambázók százai versenyeznek is ebben a néhány napban, már 1918 óta.

De mi is a szamba?

Olyan afrikai eredetű, ősi népi tánc, amely a rabszolga-kereskedés útján jutott el Brazíliába - miközben persze alaposan átalakult. Eredetileg több táncforma gyűjtőneve volt, az afrikai néger rabszolgák cipelték magukkal  Kongóból, Szudánból és Angolából új hazájukba. Szaggatott, rövid mozdulatai a megbilincselt rabszolgák mozgását jelképezik, azt hogy még tánc közben sem tudtak láncaiktól megszabadulni. A szamba 1910 körül  került Európába, de csak 1959-től vették fel a latin-amerikai táncok versenyprogramjába. Aminek hála az európai tánc már köszönőviszonyban sincs az "eredeti" brazil tánccal. 

Szambázni igenis könnyű!

Testsúly-áthelyezés egyik lábról másikra, hozzá kis biccentés - ennyi a lényeg. Jól csinálni persze picit nehezebb, de nem esünk kétségbe, már minden megtanulható a netről, nem csak az ananászhámozás. Ráadáaul úgyis mindenki azt mondja, a technika eltörpül az érzés nagysága mellett. Az meg adott: amint odapörköl a pesti nap a Körútra, egész karneválivá válik a hangulat.

Szóval nyaralás előtt  - és az izzadó pesti testek utálata helyett - tanuljatok meg forrótáncolni. Most.

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Néhányan ösztönösen kecsesen mozognak, míg mások bárhogy igyekeznek is, tánc közben úgy néznek ki, mintha talpaikat rozsdás szögekkel rögzítették volna a talajhoz. Most már nekik is lesz jó dumájuk: ráfoghatják a jégkorszakra!

Őskorban élt elődeinkről most ugyanis kiderült, hogy a legnehezebb időszakokban táncmozdulatokkal kommunikáltak egymás között. Kutatások bizonyítják, hogy a kreatív tánc is genetikailag kódolt: egész pontosan két génhez köthető - ahogy a társas érintkezésben való részvétel intenzitása is. A tudósok egyenesen azt állítják, hogy azok az emberek, akik jól táncoltak, nagyobb evolúciós előnyökre tettek szert.

A tánc éppen úgy, mint a zene, nagyon fontos kommunikációs, párválasztó, akár szent rituális tartalmakkal bírt a prehisztorikus időkben - derült ki a Jeruzsálemi Egyetem pszichológusainak kutatási eredményeiből. A kísérlet során 85 ember - közöttük profi táncosok, kétballábasok és atléták - táncban nyújtott teljesítményét és DNS mintáját hasonlították össze. A vizsgált gének nem magát a fizikumot vagy az aktivitást befolyásolják, hanem két nagyon fontos viselkedésre ható hormon termelődését, a vazopresszinét és az szerotoninét. Mindkét hormon jóval nagyobb arányban volt jelen a jó táncosok szervezetében. Más szavakkal: azok, akik most jó táncosnak bizonyulnak, egyébként is sokkal inkább képesek szóba elegyedni másokkal, kapcsolatot teremteni idegenekkel.

Ez a tulajdonság a jégkorszak idején életet menthetett: aki nem tudott együttműködni másokkal, az egyedül maradt, ami az azonnali halállal volt egyenlő - fejtegeti könyvében Steven J. Mithen (Az éneklő neandervölgyi: a zene, a nyelv, az elme és a test eredete). Miközben az anatómiai felépítés az igazolja, hogy a  test sokkal inkább a hosszú távú futásra van tervezve, mint a járásra, a felegyenesedés a táncra is teljesen alkalmassá tette az embert. Annak ellenére, hogy a táncmozdulatok nagyon bonyolult és kontrollált izommunkát feltételeztek. A tánc pedig legalább annyira fontos volt a társadalmi interakció szempontjából, mint a zene vagy a beszéd - állítja a brit tudós.

A tánc ma sem jelent mást, mint másfél millió évvel ezelőtt: megmutatja, hogy ki alkalmas jót vadászni és sok bogyót gyűjteni, azaz jól és hatékonyan együttműködni a csoport többi tagjával a táplálékszerzés folyamatában. Szóval azt, hogy ki képes eltartani egy családot, életben maradni.

Röviden: aki szerencséjére jól táncolt, nagyobb eséllyel maradt életben. Amivel logikusan két jó hír is jár: az első, hogy ma már legföljebb a gúny mérgezett nyilai sebezhetik halálra a rossz táncost. A második, hogy jó eséllyel az ő lelke mélyén is egy tehetséges táncos szunnyad, akit csak ki kell eresztenie, hiszen a rossz táncosok már a jégkorszakban elbuktak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Minden nőt foglalkoztat a kérdés: a jó mozgású pasiknak csak a kisugárzása vonz minket, vagy rejezik vonzódásunk mögött valamilyen genetikai gyökerű beidegződés is? A Northumbria University és a Göttingeni Egyetem kutatói megnyugtatják a kétségek közt vergődő nőket: a jól táncoló pasikban egy közös vonás van, mégpedig az, hogy rendesek a csajokkal. Szóval nem az ösztöneink után loholunk eszetlen, hanem megalapozottan választjuk a jót, mikor egy harmonikus mozgású pasit az ágyunk felé terelünk.

A két egyetem 48 felnőtt (18-42 év közötti) férfit vizsgált a következő menetrend szerint: először egy személyiségtesztet kellett kitölteniük, majd táncoltak egyet Robbie Williams kifilézett dalára, a Let Me Entertain You dobszólamára. A táncot fölvették és avatarok segítségével mustravideókat készítettek, hogy a nézőket ne kábítsák el a külsőségek. Ezután megkértek 53 nőt  (17 és 57 év között), hogy pontozzák az avatarokat ízlésük szerint - végül a személyiségteszteket összevetették a kapott pontszámokkal. A teszten 5 jellemvonás fokát vizsgálták: nyitottság-kíváncsiság, lelkiismeretesség, extrovertáltság, együttérzés, valamint neurózisra való hajlam.

Az eredmény pedig hízelgő a női nem bölcsességére nézve: minél lelkiismeretesebbnek  és együttérzőbbnek bizonyult ugyanis egy férfi a személyiségteszt alapján, annál magasabb pontszámot kapott a táncára. Kevés férfit vetek górcső alá, mégis úgy tűnik, az extrovertált pasik jobban táncolnak a neurotikusoknál, de az új dolgokra nyitottak rosszabbul, mint az extrovertáltak.

A konklúzió: ki kell hajigálni az ablakon a morális skrupulusokat és ítélni kell táncalapon. Pont akkora a tévedés lehetősége, mint bármikor máskor. És hogy tudjuk, mi a tuti, ezen a videón egy megbízható és empatikus férfi tánca látható.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Az Amerikában és Kanadában ünnepelt műfaj, a vaudeville színház már mindent tudott a szórakoztatásról: a darabok olyan különálló jelenetekből épültek föl, melyek teret adtak drámajátékra, de akár zenés-táncos jelenetek bemutatására, sőt állatprodukciókra is. A vaudeville valahol a szappanopera és a cirkusz között van - színpadon. Több évtizeden át ez a műfaj volt a showbusiness lelke Észak-Amerikában, s aki sikeres volt itt, az a művészet egész glóbuszán ismertté vált. Épp mint a csodálatos Doris Humphrey.

Pályafutása és módszere egy ideig párhuzamosan mozgott híres kortársaival, Martha Grahammal és Katherine Dunhammel, aztán megtalálta saját hangját és témáját. Technikáját pedig a mai napig oktatják a modern tánc művelőinek.

Az újságíró apa és zongorista anya egyaránt támogatták a kis Dorist balett-pályafutása elején, szorgosan hordták mesteréhez, míg 1917-ben, 22 éves korában Kaliforniába utazott és belépett abba a Denishawn iskolába, amit Ted Shawn és Dt. Denis hoztak létre néhány évvel korábban. Itt nem csak táncolt, hanem koreografált is, olyan tehetséggel, hogy akkori műveit (Valse Caprice, Sherzo) ma is bemutatják.

Majd 1928-ban megelégelte a közös munkát és egy társa, Charles Weidman oldalán új iskolát alapított New Yorkban. Humphrey sikeres lett, a válság okozta Nagy Depresszió ellenére is. Munkáiban a gravitáció testre gyakorolt hatását, az "esés és felépülés"  művészetét kutatta - összhangban a társadalmi eseményekkel, földolgozták a jelent, a tragédiákat és kríziseket.

 

A páros egyfolytában turnézott Észak-Amerikában, a közönség pedig mindenhol tárt karokkal várta őket, hogy segítsenek a depresszión ősmeséik jelenkorra adaptált átiratával. Ekkor születtel leghíresebb koreográfiái, a Water Study” (1928), a “Shakers” (1931) és a “Trilógia” (1935-36).

Mégis, a legsikeresebb táncos karrierjének is vége szakad egyszer, Doris egyre súlyosbodó arthritise miatt 1945 után már nem tudott színpadra lépni, s bér koreográfusként tovább tudott dolgozni, a fájdalmak kettétörték életét és karrierjét. Könyvében, ami posztumusz kiadásban jelent meg, így ír:" a tánc felébredt csipkerózsika álmából s emésztő vággyal éledt föl". Ez a vágy új művészetet teremtett, ami Doris Humphrey munkája nélkül soha nem lett volna az, ami ma.

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom