Kim Minjungnak Szöulból kellett Szicíliába utaznia ahhoz, hogy rámosolyogjon a szerencse, itt látta meg ugyanis egy próbatánc alkalmával Solymosi Tamás balettigazgató, aki szereplését látva azonnal szerződést ajánlott neki. Ráadásul élete első szerepe a balettirodalom egyik legnehezebb klasszikusa, A hattyúk tava Odette-Odile-ja volt, de később sorra következett a többi lehetőség is. A rendkívül szerény, dél-koreai balettművész azóta a Magyar Nemzeti Balett tagja, szerepeiről és a kulturális különbségekről kérdeztük.

Kim Minjung
Mária hercegnőként A diótörőben Balázsi Gergellyel – Fotó: Nagy Attila
 

Mindig tudtad, hogy balett-táncos szeretnél lenni?

Á, dehogy. Nyolcévesen kezdtem el táncolni, de igazából azért, mert anyukám szerette volna. Nálunk ez nagyon gyakori, hogy az anya szeretné, hogy a lánya balett-táncos legyen. Amikor már igazán szerettem volna magam is, 13 éves voltam, amikor a középiskolába felvételiztem. Nálunk kicsit más a rendszer, mint itt Magyarországon, nagyon kemény vizsgák vannak, nagy a stressz már az elemi iskolában is. Ez később is folytatódik, de nekem szerencsém volt, mert lehetőséget kaptam arra, amire csak kevesek, hogy már 16 évesen bekerüljek az egyetemre és ott folytassam a tanulmányaimat. Szöul művészeti egyeteme fontos és híres intézmény, ahol nemcsak balett-táncosokat képeznek, minden művészeti ágat itt oktatnak. A koreai társadalomban nagyon fontos az egyetem, hogy az embernek legyen diplomája és az is, hogy milyen iskolában szerezte azt a diplomát. Ez alapján ítélik meg az embert, ez érdekli a családokat is, amikor házasságkötésre kerül a sor, hogy a gyermekük által kiszemelt fiú vagy lány milyen iskolába, milyen egyetemre járt. Akkor is számít ez, ha még manapság is sok lánynak egyedüli célja a korai férjhez menés, lehetőleg egy minél jobb partit jelentő férjjel. Én nem tartozom közéjük.

Volt-e, van-e művész a családodban?

Nem, senki. Nem származom különleges családból, apukámnak kisebbfajta elektronikai vállalkozása van, anyukám pedig háztartásbeli. A bátyám Kínában tanult, ő ma tolmácsként dolgozik. Viszont mindenki támogatott a családomban, már csak azért is, mert Koreában balett-táncosnak lenni jelent egy bizonyos elismertséget, presztízst.

Van egy Kim Min-Jung nevű ismert koreai színésznő is, ez nem zavar?

Kicsit zavar, ő híres és nagyon jó színésznő, én is szeretem, úgy emlékszem, járt Magyarországon is. De végül is ő színész, én pedig táncos vagyok.  

Téged Olaszországban, egy szicíliai próbatánc alkalmával fedezett fel a jelenlegi igazgató, Solymosi Tamás, aki a zsűri tagja volt.

Azelőtt már számos helyen megfordultam audition, vagyis próbatánc alkalmával, jártam az USÁ-ban is, de itt, vele volt szerencsém. Tamásnak megtetszett a szereplésem, hívott Budapestre is a balett-tréningre, ott is megnézett, majd szerződést ajánlott a balettkarba.

Viszont nagyon hamar, szinte azonnal, még tánckari tagként megkaptad életed első szerepét, Odette-Odile-t A hattyúk tavában.

Le is esett az állam. Hogy hogy fogom én ezt megcsinálni, milyen nehéz ez a szerep. A technikai nehézségeken túl főleg Odile, a gonosz hattyú megformálása volt nagyon nehéz. Mi a koreai művészeti egyetemen nem tanultunk drámát, színjátszást, különféle tánctechnikákat, táncstílusokat igen, de színészóránk nem volt, így a mai napig számomra legnehezebb a szerepek drámai, színházi megközelítése, ami, úgy látom, az itteni kollégáimnak nem okoz gondot. Mintha a színészi szerepformálás magától jönne náluk. Nem is átérezni nehéz azt, amit egy-egy karakter hordoz, hanem az, hogy hogyan adjam azt át a közönségnek, tehát a kifejezés. Nálunk Koreában minden annyira precízen rögzítve, fixálva van, minden apró mozzanat egy művészi produkció során, itt meg spontán megy ez a kollégáknak. Jelenleg A víg özveggyel küzdök színészi megformálás tekintetében, amivel a Kárpát-Haza OperaTúrán turnézunk.

Láttad-e Natalie Portmannel a Fekete hattyút?

Igen, de szerintem a balett világa nem olyan, ahogyan abban a filmben ábrázolják. Az egy félelmetes, sötét, negatív, manipulatív, gonosz világ, a balett-táncosok világa nem ilyen. Szinte nekem is félelmetes az, ami ott kirajzolódik.

A hattyúk tava főszerepe után visszamentél a karba, de aztán több izgalmas, új szerep várt rád, például Medoráé A kalózban.

Nagyon vonzó számomra az itteni társulatban az, hogy széles a repertoár és sok az előadás, ezért is szeretek itt lenni. Ez Koreában nincs így, ott tulajdonképpen a jól bejáratott, alap klasszikus darabok vannak műsoron. Azt is szeretem itt, hogy folyamatosan nemzetközi mesterek jönnek, akiktől lehet tanulni, így volt ez A kalóznál is Anna-Marie Holmes kanadai koreográfussal. Ezenkívül táncoltam A diótörőben Mária hercegnőt, aztán Hans van Manen LOL című darabjában, az 5 tangóban.

Kim Minjung
A kalóz Medorájaként – Fotó: Csibi Szilvia

És az Etűdök szólóbalerináját se felejtsük el.

Igen, azt is szerettem.

Címzetes magántáncos mikor lettél?

Rögtön A hattyúk tava utáni évben, de annak dacára, hogy a címzetes magántáncos szerepkörébe mind szóló, mind karszerepek tartoznak, mára tulajdonképpen már nem is tácolok karszerepeket.

Hogyan tudtál a társulatba beilleszkedni, egyáltalán hogyan boldogultál eleinte Magyarországon?

Kezdetben nehezebb volt, de mára minden nehézség eloszlott, ma már jól érzem magam, mind a társulatban, mind a városban. Mindenkivel jóban vagyok, nemrég azonban jött két honfitársam, két koreai lány a balettkarba, velük még inkább baráti a viszonyom. Ráadásul ismertem már őket az otthoni egyetemről korábban. De ez normális, mindenki nyitott, de az oroszok, a japánok és mi is alkotunk egy kisebb kört és összetartunk. Ami a mindennapi élettel járó, illetve a kulturális különbséget illeti, bizonyos dolgokat furcsa volt eleinte megszoknom, például az évi kétszeri óraátállítást vagy azt, hogy karácsonykor nincs nyitva semmi és a hétköznapokon is minden olyan hamar bezár.

Miért, Koreában nyitva vannak az üzletek karácsonykor?

A karácsony nálunk nyitottabb, nyüzsgőbb ünnep, nem annyira bensőségesen családi, ezért minden nyitva van. Nálunk inkább az újév a családi összeülés ideje.

Milyen gyakran tudsz találkozni a családoddal?

A családom még mindig hiányzik, bár az elején nehezebb volt. De szerencsére egy évben kétszer, a nyári és a téli vakáció idején tudunk találkozni.

Szeretnél később más társulatot is kipróbálni?

Én itt nagyon jól érzem magam, sok lehetőséget kaptam. De tény, hogy semmilyen összehasonlítási alapom nincs, még koreai társulati élményem sincs. De egyelőre maradni tervezek, jól érzem magam és úgy érzem, várnak még lehetőségek, bár az ember sosem tudhatja konkrétan előre, mikor milyen szerepet kap, mit kell majd eltáncolnia. Végül is A hattyúk tava főszerepét is a próbatábláról tudtam meg.

Van-e balerina ideálod?

Polina Szemjonovát nagyon szeretem. Ő járt is itt egyszer Budapesten, de úgy tudom, végül nem lépett fel egy sérülés következtében.

És van-e szerepálmod?

Leginkább Tatjána szerepe az Anyeginből, illetve Manon.

Mit csinálsz akkor, amikor nem táncolsz?

Nézem a többieket a színpadon, illetve találkozom az itteni koreai barátnőimmel vagy utazgatok Európában.

És hogyan viseled a mindennapok szigorú táplálkozási és tréningezési kihívásait?

Én nem vagyok vegetáriánus, eszem húst, abban van az energia, de persze általánosságban szeretnék többet enni, viszont korlátozom magamat. A testem itt fáj, ott fáj, de szerencsére táncos balesetem vagy sérülésem nem volt idáig. Igyekszem masszőrhöz járni, az Opera masszőrén felül még magánmasszőrhöz is járok, mert a fél óra nekem nem elég. De jól érzem magam a társulatban, a bőrömben és a városban is.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A narancs volt Jaime Guttenberg kedvenc színe. Jamie csak 14 éves volt, és tehetséges táncos - egyike azoknak, akik a február 14-i floridai iskolai lövöldözésben életüket veszítették. Őt és Cara Loughrant gyászolja a táncszakma, írja a Dance Magazine.

florida lövöldözés gyász

Kép innen.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Már zajlik a Kárpát-Haza OperaTúra második "felvonása": az Opera művészei Kárpátalja és a Felvidék városait keresik fel. A program változatlan: Erkel Hunyadi László című operáját, valamint Lehár A víg özvegyének balettváltozatát viszik a határontúlra. Kozmér Alexandra, Kim Minjung és Radziush Mikalai mesélt az OperaCafénak a turnéról.

Kárpát-Haza OperaTúra

Fotó: Berecz Valter

kommentek: 0

Tovább olvasom

A lány gyönyörű. Esküvője előtt udvarlóját megöli egy harcban edzett kán, akinek szívében soha nem tapasztalt szenvedély lobban, amikor megpillantja őt. De a kánt is várja otthon háremének legszebbje. A bahcsiszeráji szökőkút márciusban ismét a Magyar Nemzeti Balett repertoárján.

Szerelem féltékenység és tragédia bahcsiszeráji szökőkút magyar nemzeti balett dráma szerelem féltékenység orosz irodalom Puskin

Fotó :Berecz Valter

kommentek: 0

Tovább olvasom

Góbi Rita a hazai táncszakma egyik legfüggetlenebb és legautonómabb alkotója. Reptében című egész estés darabját beválasztották az Aerowawes húsz legjobb kortárs előadása közé, ezért az egyik legjelentősebb kortárs tánc seregszemlén, a Spring Forward Fesztiválon ez az alkotás képviseli majd márciusban Bulgáriában hazánkat. Darabokról, tervekről, nehézségekről beszélgettünk és arról, hogyan születik meg egy előadás.

A Reptében című előadásodat, mely egy egész estés szóló darab, beválogatták a tavalyi 20 legjobb kortárs előadás mezőnyébe és idén márciusban mutatjátok be Bulgáriában a Spring Forward fesztiválon. 

Két évig készültem, érleltem ezt az előadást, az egész egy nagyon fontos folyamat volt.

Hogy született meg az előadás? Mi volt a kiindulópont?

Az egyik nyáron nagyon megihletett egy kortárs zenei album, amire elkezdtem improvizálni. Volt egy körvonalazatlan vágyam: a zene, a félhomály és én. Már majdnem megvettem a zeneszerzőtől a jogokat, aki éppen Magyarországon is koncertezett, találkoztunk, szinte már megállapodtunk, amikor rájöttem, hogy minden, amit csináltam, túlmutat a zenén és a látványon is, így aztán eldobtam mindazt, ami az elején inspirált. Elkezdett önállóan élni az előadás magja. Ekkor hívtam Szegő Dávid zeneszerzőt, régi alkotótársamat, megmutattam neki azt, ami addig megszületett, és elkezdtünk közösen gondolkodni. Dávid a morzehangból, azaz morzejelekből építette fel a zenét. Lemorzézta a szövegeimet, szavakat, táncmozdulatokat, így ha valaki értené a morzejeleket, akkor verbálisan is érthetné a zenét. A zene és a koreográfia között egy beszélgetés zajlik, minden percre pontosan ki van dolgozva. Erre jött rá a fény, aminek szintén nagyon pontosan megvannak a maga váltásai. A játszótér maga egy háromszög: ez a repülőpálya, amelyen létezem. A próbák során először a természetes fény, a nap sugarai jelölték ki ezt nekem. A cseh származású Pavla Beranová fénytervezővel ez volt az első közös munkánk. Prágában egy workshop keretein belül ismerkedtünk meg, nagyon örülök a találkozásnak. Sok közös terv van körülöttünk.

Korábban nem egyszer panaszkodtál, hogy a művészeted, az, amit képviselsz, kevés emberhez jut el. Mára hogy van ez? Hogy állsz a kérdéshez? 

Nincs vele problémám. Gondolom, hogy ezt a darabot sem egyszerű befogadni, egy embert negyven percen keresztül nézni. Nehéz koncentrálni, ez kihívás, ami sok nézőt elriaszthat.

Ehhez képest nagyon jó, értő kritikákat kaptál az előadásról szakmai fórumokon.

Akik ezeket írták, azoknak az egész életük a tánc. Nagy tisztelet nekik, örülök ezeknek a szavaknak, mondatoknak, de remélem, hogy a nem szakmabeliekre is tudok hatni.

Az egyik kritikus azt mondja, hogy minden mozdulatra képes vagy, ami a táncot jelenti, a teljes paletta a birtokodban van, de szándékosan nem használsz mindent, csak bizonyos elemeket, amik illeszkednek hozzád, mert annyira autonóm vagy. 

A munkák során nemcsak magán a darabon, hanem önmagamon is dolgozom, így most is rengeteg mindent átláttam, megértettem. Gyerekkorom óta tisztában vagyok azzal, hogy úgy működöm, mint egy külső kamera, ami kívülről nézi a történéseket. Persze az embernek elementáris vágya, hogy tartozzon valahová, és bennem is van ilyen vágy, de mára elfogadtam, hogy én olyan vagyok, amilyen. Sokat nyitottam a világ felé, így a világ is nyit felém, és ma már nem bonyolítom túl a dolgokat. Az próbafolyamatokon is eljön egy pont, amikor takarítok, úgymond letisztítom a darabot, végül mindent fényesre csiszolok.

Jelenleg hogy látod a szereped a hazai táncszcénában?

Soha nem vagyok megelégedve, próbálok továbbfejlődni, továbbgörgetni azt, amit éppen csinálok. Mindig az ismeretlent keresem, azt, hogy miképpen lehet úgy megmozdulni, ahogy még soha.

Miből indulsz ki, amikor megalkotsz egy előadást? Mi a legelső momentum? Egy mozdulat, egy hang, egy fény, egy történet?

Ez változó, de általában egy képet látok. Olyan, mintha lenne egy fotó és azt festeném le.

Mi a helyzet a csapatoddal, a Góbi Rita Társulattal?

Mindig minden változik, az emberek változnak, a világ változik. Persze vannak, akikkel már tíz éve együtt dolgozom, de vannak olyanok is, akikkel még csak most ismerkedem. A lényeg, hogy egymásra kell hangolódni. Sinthavong Zsófia kollégám már körülbelül tíz éve ismer. A készülő hatszereplős darabnak ő a koreográfus asszisztense. Sokat segít, összehangolja a belső levegővételeket. Bakk Ágnes kollégámra pedig minden olyan munka hárul, ami nem a próbateremben zajlik. Vele is már ötéves az együttműködés, nagyon sokat köszönhetek neki.

Egyre több a nemzetközi koprodukciótok, a nemzetközi szereplés, fesztivál, bemutatkozás. Tavaly Szentpéterváron, Londonban és Gdańskban jártatok. Most egy újabb japán duetten dolgozol, ennek most február 9-én lesz a bemutatója. 

New York mellett ismerkedtem meg egy japán táncossal egy rezidensi programban. Kilenc táncos jött össze egy pályázat keretében a világ minden tájáról, a fő cél az együttműködés volt. Ez az út és az időszak nagyon fontos volt nekem. A japán táncművésszel nagyon könnyen megéreztük egymás rezgéseit, nem is mint táncosok vagy nem is tánctechnikailag találtuk meg egymást, elsősorban a lelke fogott meg. Elkezdtünk dolgozni egy duetten és éreztük, hogy ezt érdemes továbbgondolni és rászántuk az időnket, a pénzünket arra, hogy időszakonként együtt létezzünk, együtt alkossunk.

A másik koprodukcióval, pedig te mész a nyáron Japánba, Tokióba.

Ez is egy "véletlen" találkozás volt az L1 fesztiválon, ahol Ruri Mitoh kollegával találkozhattam. Egy este léptünk fel mindketten, meg sem tudtuk egymás előadását nézni, de a neten már előtte utánanéztem és felcsigázta a fantáziámat a munkássága. Részt vettem a workshopján, így lassan elkezdtünk barátkozni, majd a Japán Alapítványhoz pályáztunk, ahol kaptunk támogatást az együttműködésünk megkezdésére. Számomra van bennünk valami hasonlóság és ez inspirál. Augusztus 4-én és 5-én lesz a tokiói bemutató, utána, ha minden jól megy, 2018 végén, vagy 2019 elején Magyarországon is látható lesz a produkció. 

Korábban mindenféle egyéb felkéréseket, programokat is elvállaltál, divatbemutatót, ékszerbemutatót, stb., ahol nem te voltál a főszereplő, inkább afféle színesítő elem, amivel eladják az eseményt. Vállalsz-e még ilyeneket?

Negyedik éve már, hogy csak a saját darabjaimmal foglalkozom, illetve tanítok. Persze ha érdekes crossover típusú felkéréseim adódnak, nem mondok nemet, szeretek kirándulni filmekben, prózai darabokban, divatbemutatókon.

Egész kicsi gyerekeknek, óvodásoknak is készítettél egy produkciót, a Pici bonbont. A gyerekeknek szóló darabokkal nagyobb közönséghez lehet szólni?

Ez is nagyon nehéz, mindenhez szükséges az élő network, viszont  ebben az évben készül két új gyerekdarab is: az egyik a kaposvári színházban, a másik a zalaegerszegi bábszínházban. Kaposvárott kaptam egy tematikát, a Moha és Páfrányt, a zalaegerszegi bábszínházban pedig egy régen dédelgetett darabötletemet fogom megvalósítani.

Hogyan tekintesz akkor most a jövőbe?

Mint egy sűrű gyönyörű erdőbe.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom