Klasszikus balettművészi karrier az ötödik helyen szereplő Mihail Folkin-é. Az orosz táncművész Szent Pétervárott született 1880-ban és 9 éves korában már a Vaganova Balett Intézet diákja volt. Folkin megújította a balettet - és a gondolkodást is a balettművészetről -, lekönyörögte a spicc cipőt táncosnőiről, szabadon engedte érzelmeiket, mimikájukat és engedte karjukat kifejezően lendülni. Élővé és érzékivé tette a táncot, a korábbi porcelántestek helyett valódiakat mutatott a színpadon. Anna Pavlova az ő szárnyai alatt vált világhírű balerinává.

 

Kiemelkedő fantáziával és tehetséggel megáldott koreográfusok persze nem csak a klasszikus balett deszkáin bizonyítottak, hanem például a Broadway színpadán is. A görög és ír felmenőkkel büszkélkedő Hermes Pan is közéjük tartozik, most a negyedik helyről, akinek a feledhetetlen Fred Astaire és Ginger Rogers kettősöket köszönhetjük. A neves koreográfus Hermes Panagiotopoulos néven látta meg a napvilágot Memphisben, első tánclépéseit pedig az utcán élő fekete srácoktól leste el. Neve a harmincas évek elejétől egészen a hatvanas évekig összeforrt Fred Astaire-ével, utolsó közös filmjük viszont hatalmas bukás lett, a fiatal Francis Ford Coppola ezért el is távolította Pant a környékről. Imádta viszont az iráni sah, és a festő, Diego Rivera is.

 

Maradva a könnyedebb műfajnál, harmadik a nyolcszoros legjobb koreográfus díjjal jutalmazott Bob Fosse, aki táncosként és rendezőként is elrabolta az amerikai nők szívét. Fosse egy varietéművész családba született, 15 éves korában már saját koreográfiájával tündökölt, más kérdés, hogy az általa színpadra állított téma épp egy nightclub jelenet volt, melybena  lengén öltözött leányzók strucctollakat lengetve lejtettek fel s alá. Fosse fejébe vette, hogy ő fredastairebb lesz az igazinál, s elindultl bevenni Hollywoodot. Ebben ugyan csalódott, az álomvárost erős falak vették körül, viszont a 70-es években sikert sikerre halmozott, New Yorkban. Aztán egyszer csak megrendezte a Kabarét - amivel egy Oscart is begyűjtött.

 

Második helyen egy nő, a német expresszionista tánc megalapítója, a világhírű Wuppertali Táncszínház anyja, Pina Bausch áll. Bausch élete a táncról szólt, a gyönyörű, őszinte, manír nélküli, életben tartó táncról, a fanatikus táncról, a mindentudó és mindent megmutató táncról. Koreográfiái jellemzően a férfiak és nők viszonyait dolgozták föl, általában rövid, szürreális képi világú dialógusokra épített.

 

Elérkeztünk a dobogó első helyére, ahol nagy magabiztossággal trónol a francia, tradícionális balett-dinasztia sarjaként felnövekvő - de közben a zeneszerzés felé kacsintgató - Marius Petipa. 25 évesen került Párizsból Pétervárra - s ott is ragadt, a cári balett bűvkörében. Évtizedeken át táncolt és dolgozott a cári színházakban, ő volt az, aki megismertette az orosz balettet Európában. Az a hír járja, hogy még Csajkovszkijt is dirigálta, taktusra és hangulatra előírta neki zenei vágyait. A Petipa-Csajkovszkij páros aztán olyan műveket adott az európai kultúrának, mint A diótörő, A hattyúk tava, vagy a Csipkerózsika.

 

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 1

Tovább olvasom

Középiskola végére általában eldől, hogy ki lesz az, aki a filmeknél és a színházban a rendezőt és nem a főszereplőket, táncelőadásnál pedig a koreográfus nevét jegyzi meg. Ők azok, akik mély szenvedéllyel kötődnek ehhez a világhoz és tíz év múlva is tudják, melyik darabot hol játszották, és melyik évben rendezte a Zsótér azt a darabot, amiben, vagy melyik Keveházi-darabot vitték ki a Margitszigetre. Mert ez egy egészen különleges, misztikus világ, ahova csatlakozni csak a hierarchia ismeretében lehet. A hierarchia egyetlen csúcsa, a darab királya pedig a rendező, vagy táncelőadásnál a koreográfus. Ő a kicsi Isten (nem is olyan kicsi), a Megmondó, a Bíró és a Végrehajtó egy személyben. Hogy közülük kik a legjobbak, az a kérdés.

Maurice Béjart végzett a lista tizedik helyén. A nagy francia koreográfus 2007-ben távozott az élők sorából, munkásságának közel hat évtizede alatt a férfi balett újraélesztésén dolgozott. Béjart nem használt díszletet és kosztümöt, darabjainak nagy részében a sötéten páráló elmúlást igyekezett elfogadhatóvá tenni.

Kilencedik az afro-amerikai Alvin Aily, a New Yorkban működő Amerikai Táncszínház alapítója. A világ kulturális nagykövetének tartották, mert darabjaiban ötvözte a klasszikus balettet a kortárssal, mindezt az afrikai tánckultúrával, sőt, a 20. századi diszkótánccal is. AIDS vitte el, 58 évesen.

Sir Frederick Ashton a nyolcadik helyen toporog. Ashton története szívbemarkoló: az ecuadori Guayaquil központjában született a Las Peñas nevű művész-negyedben. 13 évesen meglátta a fantasztikus balerinát, Anna Pavlovát táncolni a limai Városi Színházban, s eldöntötte, balettművész lesz. Sajnos túl későn kezdett táncolni, és fizikuma sem volt rá igazán alkalmas, ezért úgy tűnt, föl kell adnia szerelmes tervét. Amíg egyszer csak rá nem ébredt a környezete, hogy igazi koreográfus-szeme van, s színpadra vihette első darabját. Így lett a világ egyik legjobbja - és a brit balett szülőatyja.

Hetedik Kenneth MacMillan, aki a brit Royal Balett táncművészeként vívta ki magának a szakma elismerését, hét évig igazgatta is a rangos együttest. Szívrohamban halt meg, a színpad backstage-ében, miközben a nézők az általa koreografált Mayerlingben gyönyörködtek. A darab végén Jeremy Isaac, az akkori igazgató fölment a színpadra, s annyit mondott: "Arra kérem Önöket, főhajtással és néma csöndben hagyják el a színház épületét."

Dél-afrikai származású koreográfus végzett a listánk hatodik helyén: John Cranko. Fokvárosban végzett balettművészként, ott is kezdett el dolgozni és tanítani, néhány év leforgása után azonban London elclsábította. Világszerte elismerték és hívták, évekig dolgozott például a Stuttgart Balettnél. Cranko első darabja a humoros-szatirikus Pineapple Poll volt. Cranko pedig egy transzatlanti repülőúton halt meg, bevett egy altatót, ami allergiás rohamot váltott ki, s ebbe fulladt bele.

Végre egy női koreográfus: az ötödik Agnes de Mille. De Mille New Yorkban született, ráadásul a reflektorfény közvetlen közelében, hiszen nagybátyja és apja is hollywoodi rendezőként dolgozott. Nagyapja pedig a híres közgazdász, Henry George volt. De Mille kisasszony színésznőnek készült gyerekkorában, csak csúnyaságára hivatkozva eltanácsolták, ezért minden fölösleges energiáját a táncba ölte. Húgát épp ekkor íratták be klasszikus balettre, így Agnes is bekapcsolódott, s rögtön kiderült, hogy bár a ruganyossága és hajlékonysága megfelelne az igényeknek, a teste nem egy született balettosé. El is fordult a klasszikusoktól és elkezdett apja mellett dolgozni, filmbéli táncjeleneteket rendezett, színésznőknek. Az első munkák után (ezeket a jeleneteket egyébként rendre kivágták a végső verzióból) Londonba ment tanulni, ahol Dame Marie Rambert tanítványaként már valóban tehetségesnek, majd kis idővel később sikeresnek is bizonyult. De Mille rengeteg Broadway-darabot állított színpadra, s életen át tartó barátságot ápolt a modern tánc szülőanyjával, Martha Grahammel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Mi történik, ha összezárunk nyolc hétre nyolc különböző országból származó pasit egy énekesnővel és minden áldott nap megpróbáljuk teljesen szétzilálni a munkájukat, megszaggatni az idegrendszerüket és kikergetni őket saját védvonalaik mögül? Bármi megtörténhet, mégsem történik semmi, ami nem emberi - sőt, csak az történik, ami nagyon is férfias.

Kiderül, hogy mi a férfi. Nyers erő, agresszió, hatalomvágy, uralkodás vagy épp ellenkezőleg, figyelem és tapintat? Mi lesz a nővel: beáll játszótársnak vagy hipnotikus csáberejével egymásnak ugratja a nyolc hímet? Ha utóbbi, hányan élik tól ezt a nyolc hetet? Nem új valóságshow indul, hanem egy évtizedes kísérletezés ért végére a Men&Mahler színpadra vitelekor. Nemzeti Táncszínház első őszi premierjén kiderül, mi történik, ha a nyolc férfi táncművész, ha a folyamatot egy koreográfus manipulálja és ha az egész idő alatt Mahler lágyan szomorú, selyemérintésű muzsikája szól.

Ebben a férfiuniverzumban a nyolc izmos, ruganyos test egymáshoz és egy raklaphoz szíjazva próbál erőt mutatni, megmaradni maszkulin archetípus nemes képviselőjének a legdurvább beavatási szertartások idején is.

Az aarhusi Granhøj Dans művészeti vezetője, alapítója és koreográfusa, Palle Granhøj az obstrukció technikájának fejlesztésén dolgozik már húsz éve. Módszerének lényege, hogy akadályozza a táncost a mozgásban, kiköti, tárgyak közé szorítja, vagy kevésbé fizikai módon, de kizökkenti a flowból. Az akadály leküzdése a művész újabb és újabb rétegeit nyitja meg - legalábbis a dán koreográfus szerint -, s reflektor elé már a legbensőbb mag és az aktuális érzelmi állapot kerül. Granhøj nem szép kompozíciókat akar a színpadon, hanem igazi, hús-vér, élő férfiakat és nőket. Nem paravánok mögött suttogó félelmeket és fájdalmakat, hanem megélt színpadi jelent, nem smink mögé lapított érzelmeket, hanem a hétköznapok élményeivel átitatott arcokat.

Részlet a Granhoj Dans Dance Me To The End On/Off Love című előadásából.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Két-három évtizednyi munka után a táncosok (ahogy a focisták, no meg a bírák is) nyugdíjba mennek. Persze, ha úgy nézzük, hogy 5-6 éves koruk óta keményen dolgoznak azért, hogy profik legyenek, akkor közel negyven évről van szó. Számolni tehát fölösleges, mégis, szinte minden táncművésztől megkérdezik: mihez kezd majd, ha pályája elindul lefelé a lejtőn, ha már nem tudja eltáncolni ezt vagy azt a szerepet, mi lesz, ha megcsúnyul, meghízik, ha a teste fölmondja a szolgálatot? Beveri az orrát a landolásnál vagy előtte inkább összeszed még egy-két főiskolai diplomát? Netán elmegy koreográfusnak? Ők pedig rezignáltan és fölöttébb jólnevelten, sajgó tagjaikat lapogatva válaszolnak valamit.

A koreográfusok ráadásul egyre többet követelnek: a táncos mozogjon jobban, mint egy akrobata, legyen tökéletesen képzett balettművész, ruganyossága vetekedjen egy tornászéval, ne féljen, ha plafonról kell lógnia negyven percen keresztül, közben persze igyon vért és köpjön mást, vagy fordítva.

(Yang LiPing szólótánca a videón, illusztrációként szolgál épp.)

 

Hogyan viselik el a táncosok a testtel, a sérülésekkel kapcsolatos feszültséget, a "mindent most kell megoldanom", "nem sérülhetek le"- típusú őrjítő gondolatok nyomását? A Royal Balett rezidens pszichológusa húsz éven át élt olyan táncosok, masszőrök, terapeuták mellett, akiknek ez volt a legfontosabb kérdésük. "A munkám olyan, mintha keresném Borsószem királykisasszony húsz rétegű ágymatraca alatt azt a bizonyos borsószemet, ami nem hagyja nyugodni" - Britt Tajet-Foxell nemcsak táncosokkal, hanem olimpikonokkal, élsportolókkal is évtizedeken keresztül foglalkozott. Pályáját egyébként gyógytornászként kezdte, aztán ráébredt, hogy az izmokban is az van, ami a fejben.

Először a táncosok testét, sérüléseit próbálta helyre hozni, rájött, hogy vannak szabályszerűségek: a férfiak általában hátproblémákkal, a nők inkább a lábsérülésekkel keresték meg. Az is feltűnt számára, hogy ugyanazzal a sérüléssel és gyógymóddal egészen más eredményre jut egy-egy táncos esetében. Van, aki azonnal felépül, van, aki évekig kínlódik, s talán sosem áll színpadra többé egy komolyabb bokaszalag-szakadás után. "A táncosok nagyon intelligens, öntudatos és hipermotivált emberek, viszont semmiféle kontrollt nem gyakorolhatnak a mozdulataik, a testük felett. Engedelmességre tanítják őket. Képességeiktől, tehetségüktől és vágyaiktól függetlenül sokszor ugyanabban a sorban kell állniuk, ugyanazokat a mozdulatokat kell kivitelezniük. Eközben pedig rágja őket a kétely, hogy azt sem tudják, kik ők valójában."

 

(Royal Ballett, Alice in Wonderland)

Ma már senki nem vonja kétségbe, hogy a fizikai fájdalom összhangban van a lélekkel, a pszichével, hogy a betegségek lelki okait épp annyira érdemes föltárni, mint a fizikai gyógyulás útját megtalálni. Magyarán a testen keresztül tud a lélek a legegyszerűbben kommunikálni. Tajet-Foxell a fájdalom megértésén keresztül keresi a gyógyulást  - együtt a táncossal.

"A táncosok általában egy álmot követnek, hajthatatlanul, miközben nem is tudják pontosan megfogalmazi ezt az álmot." A fájdalom megmutatja a határokat és segít az álmok reális kereteinek lefektetésében. A táncpszichológus dolga, hogy "lehorgonyozza" a vágyakat - közösen a táncossal. Így a félelem elmúlik, s a karrier is kiegyensúlyozottan, kevesebb sérüléssel halad előre. A sportolóknál ma már nálunk is van erre példa, szinte minden csapatnak van saját terapeutája, aki segít földolgozni a sikereket és kudarcokat. A táncosok fájdalmára viszont csak kevesen kíváncsiak.

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Magánélet a színpadon

Másképp nézed azt a csókot vagy veszekedést a színpadon, amikor tudod, hogy a valódi életben is élettársak a szereplők? Befolyásolja a színpadi hitelességet a magánéleti viszony? Ha testvérek játszanak szerelmespárt például? Vagy anya és lánya játszik anyát és lányát? (A kérdés felvetését először Wendy Perron tánckritikus blogján olvastam, aztán elkezdett érni a saját válaszom is.)

Az biztos, hogy a bulvárhírek ismerete ad egy bennfenntességet, amit minden néző imád birtokolni. Aki azt mondja nem, na az is, csak nem mond igazat. Én utóbbiak táborát gyarapítom. Brad Pitt és Angelina Jolie külön-külön is jó színészek, együtt is működik a sztori, hozzáad a közös életük kanapéja a filmhez, de erre a filmnek pont semmi szüksége nincs. Rékasi Károly és Détár Enikő kettőse viszont már nincs ilyen egyértelműen pozitív hatással a darabra, s nemcsak azért, mert a magyar celeb meg túl sokat botlik.

Világos, hogy a színész, a táncos, a művész saját  - megélt vagy megtapasztalat - történeteiből dolgozik a színpadon: nevetése az a nevetés, amit a gyereke hall, sírása meg ugyanaz, amitől a házastársa ijed meg. A néző pedig úgyis elhiszi, ami a színpadon zajlik - ha jó a darab, vagy épp a koreográfia.  Akkor behúz. És nem azt gondolod, hogy ők talán otthon is ezt csinálják, hanem egészen biztos vagy benne, hogy ez náluk is így megy. Hiába tiltakoznak aztán a sajtóban.

David Goldon koreográfus és Valda Setterfield sztártáncos 52 éve házasok, s az idő nagy részében együtt is dolgoztak. Setterfield higgadt britsége gyönyörűen kiegészíti Goldon dekoncentrált, vibráló new york-i énjét. Róluk kering egy szívmelengető történet. A legutóbbi darab próbája alatt, mikor Settelfield mágikus aurájának minden erejável épp a színpadon táncolt, Goldon egyszer csak megkérdezte: "Ki vagy te most?" És a nő így válaszolt: "A feleséged és az első számú színészed." Azóta a mondat a darab fontos részévé vált.

Vannak persze magyar táncospárok is, akik éveken át dolgoztak együtt. Keveházi Gábor és Bán Teodóra kettőse is ilyen volt, vagy Kun Attila és felesége, a prímabalerina Volf Katalin.

S mi lett volna Fredből Adele nővére nélkül?

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom