"Jocó lénye egyszerre zavaró és megnyugtató. Vékony testében elképesztő indulatok és békétlenség, ami a meditatív zenék mellett szinte robbanásig feszíti az idegeimet" - írja eg yvolt tanítványa Hámor Józsefről. S persze egyszer, mikor leültem mellé, megkérdeztem. Én csak arra emlékeztem az óráiról, hogy technika-mániás, a végtelenségig ismételtető és könyörtelen. Ebben az értelemben mesterként, koreográfusként zavaró, persze, mindi látja - és nem hagyja - a mellényúlást. Viszont végtelen fegyelme megnyugtató is. Engem betalált ez a jellemzés, őt is. Az indulatra azt mondta, szenvedély, a békétlenségre azt, hogy tűz, a megnyugtatóra azt, hogy béke.

Hámor Jocó néptáncosként kezdte pályafutását, de egy szerencsés véletlen a színpadi tánc felé sodorta. Amikor fölvették a főiskolára egy kísérleti osztályba került: a néptánc mellé odacsapták kiegészítésként a színházi táncot is. A kísérleti osztályok előnye - s hátránya egyben -, hogy mindent kipróbálnak, mindent megtapasztalnak, mindenbe belehalnak, de semmibe nem egészen. Jocó beleszeretett a balettba - s úgy maradt. A fanyar humorú, csontos-inas, eltökélt és ambíciózus táncos gyorsan besöpörte a Fülöp Viktor ösztöndíjat (2005,2006), a legjobb koreográfus díját 2006-ban és az év táncosa díjat (2007). Táncolt Frenáknál, a Magyar Fesztivál Balettben és az Experidance-ben. Tanította többek között a PR-Evolution és a Közép-Európa Táncszínház táncosait is.

A mester-tanítvány viszonyt, a barátságot meséli el férfihangon a Csendmorzsákban. A konklúzió Hámor Jocó életének egyik alapeleme: az ember saját útján egyszerre tanítója és tanítványa a hozzá közel állóknak. 

A Budapest Táncfesztivál második napján mutatta be a Gangaray projekt az Én kis virágoskertem című előadást, amiről azonnal született is egy írás, hiszen ez a darab volt a fesztivál egyetlen premierje. A történet édes-bús: egy hiú kertész és epekedő virágainak élete, ahogyan azt mi, férfiak és nők egymással, a színpadon túl éljük. 

Jocó a kertész, a színpad a kert, az öt táncos pedig a kertben lakó, különböző érzelemvilágú kis nővirág. Aki lemaradt róla és hajlandó szembesülni saját legféltetebb kis hiúságaival, annak érdemes beneveznie rá (május 9., szerda). Amire számíthatsz: profi tánc, jól ismert klasszikus zenék (például Bach, Delibes, Bizet, Mozart), kiváló táncművészek és humor, humor, humor. Az önfeláldozás keserű és groteszk iróniája.







kommentek: 0

Tovább olvasom

Vasárnap este a Tánc Világnapján adták át az év legjobbjainak járó elismeréseket a Művészetek Palotájában. A szakmai díjakat a a Magyar Táncművészek Szövetsége ítéli oda - mert ilyen is van (a neve ugyan csalóka, mert ez a kis céh nem mestereket, hanem szervezeteket tömörít, a kortárs társulatoktól kezdve az Argentin Tangó Táncszínházig bezárólag mindenki részt vesz a munkájában, ráadásul a folyosóvélemények szerint igenis számít a véleménye és munkája). Tehát megszavazták, ki a legjobb pálykezdő, a legjobb végzős növendék, adtak ki életműdíjat, elismerést a táncszakmáért végzett munkáért, meg a többi. És "az évad legjobb alkotója díj" is elkelt, amit idén egy Harangozó-díjas táncművész és koreográfus, Fodor Zoltán kapott. 

Fodor az Operett Színház tagjaként kezdte művészeti pályafutását, s viszonylag későn, 19 évesen került közelebb a tánchoz: cserébe azonnal a legjobb mesterek, Jeszenszky Endre, Földi Béla és Raza Hammadi vették szárnyaik alá. Volt a Budapest Táncszínház, majd a Pécsi Balett tagja, dolgozott szólistaként a Debreceni Balettel és a Szegedi Kortárs Balettel is. Tehát mindent bejárt, amit magyar (kortárs)balettművész itthon fölfedezhet. A táncban a számok pont semmit nem jelentenek, de mégis mutat valamit (minimum a munkabírásból), hogy  14 év alatt több mint 60 bemutatója volt. 2010-ben megkapta a legnagyobb táncszakmai elismerést, a Harangozó-díjat.

Koreográfusként először 2005-ben állt ki a publikum elé - már elsőre is hatalmas sikerrel. Saját együttese, az Inversedance először projektekre állt össze, s csak 2010-ben mutatkozott be önálló együttesként a Nemzeti Táncszínházban, repertoárt pedig csak a Zsidó Fesztivál felkérése után, 2010 őszén kezdtek építeni. Az Inversedancenek most két darabja fut, az Eszter és egy gyerekdarab, a Vackor kalandjai. Őket ismerte el most a szövetség, a videóból kibeszél, hogy miért.

Előbbiről már esett szó a blogon, utóbbiról még nem, de anyák napjára remek program (anya pihen, gyerkőc odaragad a székhez - alapon).

Persze, hogy miért pont Fodor a díjban és itt? Egyszerű a válasz: mert lenyűgöző. Egyszerre gondolkodik táncosban, technikában, hangulatban, fényben, kapcsolatokban és történetben. Ráadásul nem hiábavaló a sztorizás: mondani is akar, nem pusztán beszélni. Nem veszik el egy ötletben, hanem könyörtelen logikával bejárja az origo és a végpont közötti ívet. Egyedi stílusa, megalapozott tudása pedig ezer közül is felismerhetővé teszi. És ráadásul nem is kell ennyire komolyan venni...

kommentek: 0

Tovább olvasom

A földnek van, az anyáknak, a gyerekeknek is, mindennek, ami fontos, de könnyen megfeledkezünk az értékéről, van saját napja, hogy az általános éjszakában kicsit több fény vetüljön rá. A tánccal az történt, hogy bár a legősibb emberi önkifejezési formák egyike, valahogy a legtöbb országban lemaradt mindenféle listáról. Lefelejtik a támogatási, a jogalkotási, a VIP, a dicsőség és egyéb írott és íratlan listákról. Lefelejtették, pontosabban, mert 1982 óta legalább minden év kijelölt 24 órájában a táncról szól az élet. 

Jean-Georges Noverre francia balettművész születésnapját, április 27-ét az UNESCO nyilvánította tánc világnapjának harminc évvel ezelőtt. Úgyhogy ma nem csak nagyon örülünk, de az évforduló miatt bíborban-bársonyban ünnepelünk is. A Margyar Táncművészek Szövetsége ilyenkor osztja ki a szakmai díjakat, az Imre Zoltán-díjat és a Fülöp Viktor-ösztöndíjakat. Ilyenkor a hivatásos táncrajongók már ostromolják a sajtósokat, hogy legalább embargóval, de megkapják a névsort. 

Visszatérve Jean-Georges Noverre-re, a táncvirtuózra. Noverre-t édes nyelvi és gondolati játékkal a "tánc Shakespearejének" nevezik, bár a dráma mesterének munkáivak szemben az ő 150 balettjéből sajnos egy sem maradt fent az utókor számára. 1754-ben mutatta be első munkáját a nagyközönségnek, s öt-hat évvel később már publikálta is első könyvét, a Lettres sur la danse et les ballets-t (Levelezések a táncról és balettről). 

Noverre élesen kritizálta a kor táncmestereit, majd ebből az elégedetlenségből kinőtt egy új stílus, a narratív balett előfutára, a ballet d'action (vagy pas d'action). "A tánc oly kevéssé expresszív vagy drámai manapság, hogy babák vagy gépek könnyedén helyettesíthetnék a táncost" - írja könyvében, a 18. században. Nem kis merészség volt ez tőle. Noverre nélkül a balett földjén most csak néhány elszórt száraz ág heverne, emlékeztetve a Napkirály szenvedélyeinek egyikére. De a mester meghaladva korát a pantomim és drámajáték eszközeinek segítségével életet lehelt a műfajba és felkészítette a színpadi jelenlétre. 

Noverre találta meg a balett útját a színpadra, felfedezve az érzelmek és indulatok kifejezésének módját e táncban, megtörve a rideg, merev formákat, melyeket a táncosok korábban alkalmaztak. (Noverre egyébként nagyon jó barátságban volt a kor egy másik revolutív elméjével, Voltaire-rel, olyannyira, hogy levelezésüket is könyvbe foglalta.)

Harminc éve tehát már van kijelölt örömnapja a táncnak is, ma este pedig kiderül a MÜPÁban, idén kik votlak a legcsillogóbb magyar tehetségek. Addig pedig négy percnyi vidámság, mert a balett ilyet is tud. A rosszul őrzött lány a Nemzeti Balett előadásában, 2010-ből.





kommentek: 0

Tovább olvasom

Míg az életben a társadalmi konvenció, a halál után az érzelem győz: Rómeó és Júlia története mintha mindig is élt volna lefojtott kollektív tudatban. Történetek szerelmesekről, akik szívük mellett döntenek családjuk ellen, szerelmesekről, akik szembe mennek a társadalmi elvárásokkal azért, hogy egymáséi legyenek. Szerelmesek, akiknek a síron túl jelölt ki boldogságot az irodalom.

Pyramus és Thisbé szerelmét Ovidius jegyezte le (Metamorphosis című művében), Shakespearer pedig annyira belehabarodott, hogy nem csak a Rómeó és Júlia-történetben, de a Szentivánéji álomban is földolgozza. Persze utóbbiban inkább groteszk, mint tragikus módon. A babiloni szerelmespár áthágva minden hagyományt és törvényt, suttyomban találkozgat a város szélét jelző eperfa alatt. Egyik éjjel azonban Thisbé korábban érkezik, s a fánál nem Pyramus, hanem egy oroszlán várja. A gyönge lány elmenekül, de sálja fönnakad egy ágon. Mire Pyramusa megérkezik, csak a sál marad ott, amit az oroszlán véres szájával összetépett. Pyramus öngyilkos lesz fájdalmában, s mikor Thisbé ezt megtudja, megszakadt szívével követi őt a sírba. 

Az első ismert Rómeót és Júliát tulajdonképpen Mariottonak és Gianozzanak hívták: a történetet Masuccio Salernitano tollának köszönheti a világ. Nyomokban fellelhető benne Pyramusz és Thisbé, de merített a Dekameronból is. Még érdekesebb, hogy a gyűlölködő családot Montecchi és Capulet néven szerepelteti, sőt a történet helyszíne is Verona. (Egyébként a család valóban létezett, Dante már megénekelte őket a Divina Commediában.) Shakespeare keze ügyében lehetett ez a történet, hiszen Salernitano után megírta még néhány kortárs, s a 16. században Arthur Brook angolra is fordította az egyik verziót - s így már az angol mesterhez is eljuthatott. Ráadásul tudjuk, hogy a drámaíró rajongásig szerette az olasz novelleket, számtalan ötletet merített belőlük. 

Rómeó és Júlia szerelme olyan különleges történet, amit nem kell elmesélni. Mintha minden nő és férfi a csontjában hordozná születéskor, ezzel növünk föl, s adaptációit akárhányszor megnézve is imádjuk. Titka van, amely mintha az egész emberiség titkával volna rokon. Misztikusak ezek a mesék: fölbukkannak időről időre, a fölvetett  probléma kortalan és el nem múló. Amíg társadalom van, addig a szabályok és érzelmek kettősségének feldolgozása érdekes - bármennyire is lazítunk ezeken a kereteken.

Barta Dórát az érdekelte, miként lehet élni egy olyan ellehetetlenített térben, mint amilyennel a két szerelmes Veronában találkozott. A Badora Társulat egy klasszikus történet modern feldolgozását (klasszikus zenei alátámasztással) mutatta be a Budapest Táncfesztivál negyedik napján. 

A Rómeó és Júlia leggyönyörűbb filmes feldolgozása 1968-ban született. A korábban színházi rendezőként ismertté vált Franco Zeffirelli filmjét az eredeti helyszínen, Veronában forgatták, a prológust és az epilógust Laurence Olivier mondta föl, a zenét pedig Nino Rota komponálta.

Prológus (Shakespeare: Rómeó és Júlia)

Két nagy család élt a szép Veronába,
Ez lesz a szín, utunk ide vezet.
Vak gyűlölettel harcoltak hiába
S polgárvér fertezett polgárkezet
Vad ágyékukból két baljós szerelmes
Rossz csillagok világán fakadott
És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,
Elföldelik az ősi haragot.
Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,
Szülők tusáját, mely sosem apad,
Csak amikor már sarjuk föld alatt van:
Ezt mondja el a két órás darab.
Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz
És ami csonka itten, az egész lesz.

Fordította: Kosztolányi Dezső

A báljelenettel Zeffirelli történelmet írt: a játék az álarccal, a közelik és totálok átgondolt váltása, a nyugtalanságot árasztó forgatagban kimerevedő érzelmek megmutatásával újraértelmezte és gazdagította a shakespeari drámát. Ráadásul Rómeó és Júlia nem találkozik egy snitten sem: a rendező úgy mutatja meg a szerelmet, ahogy az a darabban is megfogalmazódik, eleve hasítottként. A kérdés minden feldolgozásban csak annyi: bevállalja-e az alkotó, hogy végigírja, s nem csúszik el egyhamis  happy end felé. 


kommentek: 0

Tovább olvasom

Mester és margarétái

Táncfesztivál, második nap. A táncszínházban Hámor József és a Gangaray projekt, a MÜPÁban Függöny fel, a South Bohemian Ballet és Ballet Prague Junior előadásában. Hámor József feltétlen híveként a Várban ülök és élvezem a Mein kleiner Blumengarten kacéran ironikus nyelvét.

Mein kleiner Blumengarten
(Én kis virágos kertem)

"Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is oly szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok"

(Szép Ernő: Virágok)

Üdítő az a malícia és kesernyés humor, amivel a Gangaray a szeretetéhséget, a tetszeni akarást, a kétségbeesetten elfogadásra vágyó adást mutatja be. A lelkiségre finnyás, minden ízében művészlétébe torzult mester játszadozásai a tanítványok, nők vagy követők virágoskertjében egyszerre komikus és elkeserítő. Tűéles pontossággal bök rá a hiúságra, az elesettségre, az alárendeltségre, a hódítani kívánó nő gyengéire. A mester gyönyörködik, nézi a virágok táncát, elnézi a botlást, értékeli a tehetséget, megmosolygja az ügyetlenséget, értékeli a törekvést. Birtokon belül van, birtokviszonyban.

Nincs lázadás, a virágok úgy mozognak, úgy adnak, ahogy tudnak. Az elején még édes a hiúság, még kecses a csetlés-botlás, még fontos, hogy melyik karakter milyen, aztán elönt a szomorúság. A virágok a nézőtérre özönlenek és kétségbeesetten kitárják magukat, mindenkinek.

Egy pontba sűrített élet ez, a művész, a gyerek, a nő, az ember adásgörcse ez. A végén búcsúzik a kecses díva, a szigorú matróna, a pirulós porcelánbaba, a vajszívű kétballábas, a félénk mohó és a mester, mi pedig velük megyünk tovább. Vigyorgunk, majd megkönnyebbülten állunk föl, hogy ez ma este nem rajtunk csattant. És hazamegyünk folytatni.

(Fotók: Gangaray FB)

kommentek: 0

Tovább olvasom