Amikor fogyhatatlan erővel szorítja a megfelelés vágya, sőt kényszere, akkor az ember elveszíti ön- és testtudatát, kínozza és tépi az idegrendszerét, az életét egy olyan sikerért, ami soha nem lesz az övé, egy olyan illúzióért, ami csak távolítja saját középpontjától. Az elismerés éhsége, a külső szeretet béklyója valódi thrillerré alakíthatja az életet - ha pedig film lesz belőle, akkor olyan alkotás születik, mint a Fekete hattyú. Nem egy klasszikus vasárnapi családi mozi, de ha van egy szabad hétfő utána, akkor érdemes belevágni...

Darren Aronofsky moziját, az önmagát misztikus drámának és pszicho-thrillernek soroló filmet 2010-ben mutatták be Amerikában. Öt Oscar-díjra és három Golden Globe-ra jelölték. 

Nina (Natalie Portman) egy huszonnyolc éves, gyönyörű és tehetséges balerina, aki megpróbálja beteljesíteni anyja által kiszabott küldetését, s el akarja érni azt a csúcsot, amit neki sohasem sikerült. Szólista akar lenni a Hattyúk tavában. A rendező azonban túl merevnek és szelídnek látja, ezért elsőre elutasítja, Nina azonban egy csók közben beleharap az ajkába, Thomas, a rendező ezért átgondolja, s mégis rá osztja a szerepet. A feladat kegyetlen nehéz: a fehér hattyú ártatlansága mellett Ninának meg kell találnia a fekete hattyúját, a sötét oldalt, a szenvedélyt, a vágyat, a dühöt, a szexualitást, a rothadt érzések ládáját. Föl kell szabadítania az elnyomottat, az ösztönöst, a soha meg nem éltet. A lányból, akit anyja tudatosan infantilizált, akinek ellopott gyerekkorát a felnövés megtagadásával próbálták kompenzálni, most kényszerhelyzetbe kerül: vagy megfelel az anyjának (és önmagának), vagy megáll és nemet mond. A végeredmény? Csak egy tisztességes, halálos bukás lehet.

Nina a próbafolyamat alatt bekattan: ahogy egyre mélyebbre ás saját énjében, hallucinálni kezd, skizoid jeleket mutat, nem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelgéstől. A hihetetlen nyomás egyre szenvedélyesebben űzi előre a Végzet felé. Megtagadott nőiességét a társulathoz frissen csatlakozott lány, Lily (Mina Kunis) szimbolizálja. Lily ösztönössége, erotikus kisugárzása magához láncolja Ninát, a lány hátára tetovált fekete szárnyak pedig végül a pokolba röpítik a fehér hattyút.

Nina felborul teljesen: saját lényének ismeretlen részei új személyiség formájában jelennek meg számára. Tudata meghasad, elveszíti a valóságot, a film csúcspontjában pedig az összeolvadás élménye nélkül szeretkezik saját női ösztönlényével, Lilyvel. Tragédia, fájdalom, őrület és halál - az utolsó perc mondata csak ennyi: "Érzem, hogy tökéletes. Tökéletes volt."

Lenyűgöző film, minden ízében.


kommentek: 0

Tovább olvasom

Változik a régi sor,
ó erkölcsök vesznek,
újak nőnek helyükön,
mind kegyetlenebbek;
ki-ki maga barátja,
társért bárhogy esdek;
nem Saturnust áld a föld,
de Plutustól retteg.

(Carmina Burana harmadik vers)

Középkort idéző vadvilágba érkezünk, ott találjuk magunkat, ahol csak a démoni, a nyers erő, a halál szab határt, minden erkölcs irányítója a félelem és a fájdalom, a ruhák rongyok csak, az istenek földre hulló bálványok, az emberek húsdarabok, ott, ahol nem igazgat semmi Szellem. Messze már az antik bölcsesség, messze még a Világosság - porból lettek, s porrá válás előtt is porban élnek ők, a Carmina Burana hősei. A Szegedi Kortárs Balett 11 éve játsza ezt a darabot, s még mindig hatalmas siker. Szerda este ismét vastapsot kapott a MÜPÁ-ban.

A Carmina Burana tulajdonképpen egy XIII. századi versgyűjtemény: vándordiákok és névtelen szerzetesek latin és alnémet szövegeinek csokra. Ezek a profán versek a világi életet festik le, annak minden kényes és kínzó, akár a trágárságig kéjtől duzzadó vagy épp tragikus voltában. Aki gimnáziumban találkozik először izgalmas szövegekkel, jó eséllyel ennél a műfajnál csatlakozik rá az irodalomra: a vágánsköltészet (vagy goliárdköltészet) gyöngyszemei ezek a versek. A középkori tudományos előírásokkal, az uralkodó ízlésviággal mentek szembe a vágánsok - a műfaj művelői egytől egyig tanult (gyakran elcsapott) diákok voltak. Ők lettek a középkor hatvannyolcasai, akik a lázadás minden energiájával valóban átrendezték a kor irodalmát. Írásaik szájról szájra, kézről kézre jártak az egyház merev szabályainak korbácsa elől menekülő hívek között. Végre dőltek a tabuk: lehetett olvasni szexről, piáról, hatalom- és mammongyűlöletről. (A kódexre 1803-ban találtak rá egy bajor kolostorban, Benediktbeurenben.)

A Carmina Burana nem tűnt el, de világhírűvé a müncheni születésű német zeneszerző Carl Orff tette a 20 században. Orff nem pusztán azért vált kora egyik legismertebb és elismertebb zeneszerzőjévé, mert hihetetlen erejű operákkal és színpadi művekkel ajándékozta meg a közönségét, hanem azért is, mert imádott és új nyelvet használó pedagógus volt. Pályáját azonnal a balettintézet zeneszerzőjeként kezdte, s messze nem is vándorolt a területtől. Először salzburgban alapította meg a ritmus alapú tánckézésre építő Orff Shulwerket, majd Münchenben indított egy Zene- és Mozgásművészeti Intézetet. Orff szerint ugyanis a zene és a tánc szerves egységet alkot: tehát minden zenemű ezért olyan összművészeti alkotás, ami már úgy óvja a benne bújó koreográfiát, mint a gránátalma hártyái a vöröslő magocskákat. Ahogy a Carmina Burana is.

Nincs is tökéletesebb megoldás e logika szerint, mint tánccá bontani a zenét, ahogy történik ez a szegediek előadásában is. Orff darabjának ritmusát követi a táncjáték: először beszél a kar, mint egy görög sorstragédia prologoszában, követi a vigasság és a hitek hullása, majd a szerelem és végül a halál. Látványos és lenyűgöző, átgondolt és kipróbált darab ez- soha nem okoz csalódást. A Halál ráadásul maga Juronics Tamás, minden izmával, csontjával, tehetségével és hatalmasságával. Vonzza a tekintet amikor ül, kicsit a régi mandarint idézve, amikor megmozdul vagy bottal fenyeget, zakatol benne az erő. Giccs ez, de nem annak ócska és álságos értelmében, hanem köznapi, primer érzékeket felkorbácsoló jelentésében. Giccs, igazi színházi nyelven.


Ó, FORTUNA
(O Fortuna)

        1

    Ó, Fortuna,
    mint a Luna
egyre-másra változol:
    majd nagyobbodsz,
    majd meg elfogysz;
hej, az élet ronda sor:
    gabalyítja
    s igazítja
játszva az ember fejét:
    mind szegénység,
    mind kevélység
olvad tőle, mint a jég.

        2

    Ó, cudar sors,
    esztelen gyors
szeszéllyel forgó kerék!
    Rút állapot,
    s látszatra jobb,
foszlik, mint a búborék.
    Ködfátyolban
    alattomban
környékeztél engem is;
    tréfád által
    csupasz háttal
nyögöm mostan vétkeid.

        3

    Jószerencse
    kegyes kedve
engem immár cserbehagy,
    nyom a bánat
    s nyavajának
kénye-kínja fojtogat.
    Még ez órán
    a lant húrján
dalt zendítsen ujjatok,
    s a balsorson,
    mely tör folyton,
vélem együtt sírjatok!

(Carmina Burana, ötödik vers. Fordította: Szedő Dénes)

kommentek: 0

Tovább olvasom

Még nem voltam tizenhat, amikor belógtam, a gimi háta mögötti kerten át settenkedtünk ketten, egy azóta komoly irodalomtanárrá izmosodott sráccal, rákacsintottunk a jegyszedő nénire, közöltük, hogy a zenekarhoz tartozunk és beengedett fátyolnyi bizalmatlansággal az arcán - így kezdőött az első táncfesztiválom, Veszprémben.

Aztán így maradt a legszebb fotó Keleti Éváé, amivel ez a posztfolyam is indult, a legkedvesebb színházas éjszakák, összekuporodva a Kamra második emeletén, hagyjál lógva a színpad fölé, így maradtak leggyönyörűbbek a fekete esték a Közép-Európa Táncszínházról vitatkozva, Juronicsot kritizálva vagy éppen Bozsik Yvetten rágódva, így váltak testté a legfontosabb érzelemsejtek. Hogy amikor elkezdődik, minden íze feltolul és nyűglődöm, ha nem lehetek ott.

A királynék táncvárosában, ahol először láttam Ladányi Andreát és Frenák Pált, Bozsik Yvettet, akkor még színpadon, babákat ölelve és dobálva. Idén ismét fellép Ladányi, Frenák nem, de Duda Éva és Bozsik társulata igen. Tulajdonképpen minden a helyén, pláne a borozás a Szürkében. Mert a Szürke is a régi.

A hétvégére maradt idén PR-Evolution, Ladányi (ma este tízre), a Bloom!, egy koncert és eredményhirdetés.

Sovány vigasz a régvolt egy hét tömény táncőrületért, még ha a szívet melengető jegyszedő nénis bizalmatlanság a régi is. Pedig azóta már veszek jegyet.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A mozdulatfolyamból kiragadni egy pillanatot, átadni történetet, érzést és hangulatot, egy keretben tükrözni egy alkotói folyamatot – ez a táncfotós dolga. Fényképezni: a fényt keresni és a fényben áradó mozgást elcsípni. A szubjektív műfaj objektívvé emelése veszélyes: ha rossz a perc, gúnyt űzhet a táncosból és egy életre tönkreteheti, ha rossz a kép, elásta magát a fotós.

Mit keres és mit mutat meg a táncfotós: a magasba emelt lábakat, az izzadó testet, a mérhetetlen munkát vagy a hatást?

Erről beszél Kanyó Béla, videósorozatunk harmadik részében. Vallott már a táncművész, Czár Gergely és a koreográfus, Hámor József – de még kibogozásra vár a művészeti menedzser, Nagy Orsolya és a színházigazgató, Török Jolán.


szólj hozzá: A Táncfotós: Kanyó Béla

kommentek: 0

Tovább olvasom

A fejnek, a kéznek, a törzsnek, a lábfejnek és a bokának, a végtagoknak - minden testrésznek és mozulatnak, minden rezzenésnek pontosan meghatározott ritmusa, helye és szerepe van a balettban. A tűhegyes prcizitással leírt és betartatott formák egyrészt hosszú, fáradságos munkára kényszerítik a növendéket, másrészt biztonságot is adnak számára. Bár mindig van magasabbra, gömbölyűbben, pontosabban, mégis létznek "kivitelezett" mozdulatok. Pózok, variációk, sorrend: a balett mértani pontossággal leírható és magyarázható, belőle oktatókönyv és -film készíthető, feldolgozható, tudományosan megalapozható, kutatható és rendszerezhető. Szóval mindent megkapunk tőle, amire vágyunk, mi nembalettozók. Eddig. Most viszont mi is megtanulunk tütüben illegni és billegni egy oktatófilm segítségével, és soha többé nem lesz szükségünk táncelméletre.

A BBC filmje 1948-ban készült.

A kéztartásnak, a fejtartásnak és a lábtartásnak ötféle módját ismeri a balettművészet, ami elsőre nem is hangzik soknak, de ezt az öt pózt minden táncosnak tökélyre kell fejlesztenie. A legkönnyebb a fejtartások gyakorlása, de még a kéztartások sem okozhatnak problémát.

Aztán jön az arabesque, na, itt már komolyan kell egyensúlyozni.

Következik a spicc-cipőben totyogás jobbra és balra, majd éffacée és croisé, fondu és soutenu, forgás a földön vagy a levegőben. A lényeg, hogy egy táncos minden pillanatban gyakorol, különben mehet a levesbe. Nyújt, ugrik, forog, csusszan, emelkedik és süllyed - na és persze lép is néha, a koreográfus szájíze szerint. A végeredmény: összeolvadás egy gyönyörű duettben egy fantasztikus fenekű pasival vagy egy karcsú nőcsodával.

A zeneszerző esetünkben (ami szintén egy szakma) már az első perctől követi a koreográfia alakulását. Ha szerencsénk van és még él. Kisfilmünkben kerekedik történet is a táncalapok és a zene mellé, legjobb, ha romantikus, legyen benne kis elválás, nagy szerelem, határozott szívcsavargatás és mindenképpen felemelő katarzis. Most pedig, hogy mindent tudunk a balettről (meg a történetéről), jöhet a gyakorlás. 


kommentek: 0

Tovább olvasom