Kevesen ismerik jobban saját testük rezdüléseit, mint a profi táncosok, ráadásul ők - szemben mondjuk a hivatásos sportolókkal, akiknél a hangsúly a precizitáson, koncentráción és a fizikai erőn van - érzelmeikkel is dolgoznak egy-egy mozdulatsor kialakítása közben. Ebből az következne, hogy a táncosok feje, lelke és teste olyan harmóniában van, amire a nem táncolók csak áhítoznak. A Kaliforniai Egyetem kutatása azonban egészen más eredménnyel zárult.

A vizsgálat során a rendszeres Vipassana meditációt végzőket és a táncművészeket hasonlították össze, méghozzá abból a szempontból, hogy érzelmeik mennyire követik a testük változásait, például a légzést és szívverést. Sokat nem kell magyarázni, hogyan érez az, akinek összetörik a szíve - s nem véletlen, hogy a lelki változásokat ilyen plasztikusan, fizikai síkon fejezzük ki, hiszen a test és a lélek nyelve elválaszthatatlan egymástól.

A gondolatok testre gyakorolt hatása, e két dimenzió együttmozgása, kölcsönhatása ezért olyan izgalmas a pszichét kutatók számára. A UC Berkeley kutatói arra jutottak, hogy hiába a táncos állandó figyelme, gondolatait, érzelmeit alig köti össze erősebb kapocs testével, mint egy átlagemberét. Más a helyzet azonban a rendszeres meditálóknál.

A Vipassana meditáció India egyik legősibb technikája, közel 2500 éve tanítják és gyakorolják. Semmilyen vallási színezete nincs, a puszta ítélet- és előítéletmentes megfigyelésen alapul. Az elme és a test kapcsolatára összepontosít, és megtanítja felismerni a felbukkanó érzelmek, érzetek gyökerét és hatását mind fizikai, mind szellemi, emocionális síkon. Lebontja az illúziókat és gátat szab a képzelgésnek - miközben megtanítja az őszinte, befolyásolásmentes figyelmet. Ezek után persze nem meglepő az eredmény.

A kísérletben 21-21 önkéntes segített a kutatóknak a táncosok és a meditációt gyakorlók közül, a kontrollcsoport pedig szintén 21, közepesen aktív felnőttből állt, akik nem fogalalkoztak profi sporttal, sem meditációval.

A résztvevők testére elektródákat helyeztek, s mérték a szívverésüket miközben megindító, vagy éppen felkavaró filmjeleneteket mutattak nekik. A végén jelölniük kellett érzelmeik fokát, s szóba kellett önteniük a bennük megjelent indulatok irányát is. Az eredmény azt mutatta, hogy hasonló érzelmeket éltek meg a csoportok tagjai, de a kimondott érzelem foka és a szívverés üteme csak a meditálók esetében volt összhangban, a táncosoknak fogalmuk sem volt testük rezdüléseiről. Ráadásul nem volt különbség a kontrollcsoport és a táncosok eredményei között.

Összességében az derült ki tehát, hogy az érzelmek fizikai szintű érzékelésre nem a táncosok, hanem a meditálók kenyere, s ha kordában akarod tartani az érzelmeidet, jobban jársz, ha Vipassanával kezdesz foglalkozni. Ha viszont nem csak a testtudattal, hanem a súlyoddal is problémáid vannak, akkor érdemes vegyíteni a kettőt.

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Sirtaki a sós vizeken

Adria és kóló itt a nyár, másoknak viszont Földközi-tenger és szirtaki (συρτάκι, vagy sirtaki, netán syrtaki), persze őket sem hagyjuk nyugodni. Bár a sirtaki nem néptánc, mégis a gyros és az Akropolisz után a harmadik szó, ami egy átlagos műveltségű európainak Görögoszág kapcsán elhagyja a száját. Na jó, a negyedik. Gazdasági krízis/ államadósság/ euróválság, gyros, Akropolisz és sirtaki. Élni és életről jajongani tudni kell.

Szóval a sirtakit a világ tánckultúrája Giorgos Proviasnak köszönheti, aki Kazantzakisz Zorba, a görög című könyvéből készült filmhez koreografálta ezt a lassan induló, majd ritmusában spirálisan az égbe szökkenő táncot. Alapjait valóban az egyik legősibb görög néptánc, a bizánci időszakból származó  hasapiko adta, amit gyakran karddal, szinte mindig harcosok táncoltak. A név, syrtos, pedig egy krétai táncstílust idéz, jelentése "húzni". Két stílus volt elterjedt Krétán: a syrtos és a pidikhtos. Az első húzós-csusszantós, utóbbi pedig ugrálós-szökkenős.

A sirtakit is körben táncolják, csak a karok a szomszéd vállát tartják, nem úgy, mint a horvát-szerb kólóban, ahol a másik csípőjén nyugszanak. Lassan, négynegyedben kezd nehéz talpakon csosszanni a tánc, majd finoman gyorsul és elhagyja a simításokat, kétnegyedben folytatja, szökkenve-ugrálva. S lehet, hogy nem a legtehetségesebb, de a leghitelesebb Zorba mindenképpen Antony Quinn volt, 1964-ben.

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Nyárutó az Adrián

Lassan vége annak, ami forró, ami sósédes ízű víz, annak, ami önfeledten és macskajajosan másnapos, ami türkizkék és napsárga, egyszóval, letelik a nyaralós nyár és visszaszökik az ősz, Budapest Párizs lesz újra, lejtenek az utcák a tengelytörés felé és lucsok meg locspocs lesz a kedvünk, de addig még ízek, roston sült halak és néptáncok tartják vissza a nyárutót, az Adriáról.

A kolot (vagy kólót, magyarul) eredetileg bosnyákok járták, de a világpolitika pákájával kulturálisan is összeforrasztott Jugoszlávia más népei (mint például a horvátok)is átvették. Szinte minden város saját kólót táncol, csak az alapok hasonlatosak. Tucatnyi ember körbeáll, tenyerüket a szomszéd csípejére lappantják és lépegetnek jobbra balra. Az alaplépések nagyon egyszerűek, de persze a virgonc virtuózok is teret kapnak. Kólót egy életen át kell táncolni.

A szerbek úgy hívják "Uzicko Kolo", vagy "Moravac", illetve "Vlasko", meg "Leskovacko". Általában két hangszerrel kísérik, az egyik jellemzően harmónika, a másik pedig lehet frula vagy šargija. Régiótól függ a viselet, amiben ropják. A horvát nőkön általában hosszú, könnyű fehér ruha van, amihez egy vaskos, lila kötényt kötnek. A férfiak kalapot, lenge inget és térdtől bokáig szorosra húzott nadrágot viselnek.

Dubrovnik ősi tánca a linđo,ami lijerica-val, a háromhúros népi hangszerrel kísérik. A linđo csak a 18. század után terjedt el az Adria partjainak településein, addig megtartották maguknak a Kelet-Mediterraneum népei. A linđo is körtánc, nevét a legnagyszerűbb és méltán híres táncosról, Nikola Lale-ról kapta, akit  Linđoként becézett a közönség. Ezernyi néptáncban őrülnek meg a horvát szigetlakók, egy közülük a Susaki, amit két sorban, szemben egymással táncolnak.

Íme, egy a magyar turisztikai szakemberek jártasságát is megszégyenítő horvát imázsvideó. Lindoval.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Száz év ének az esőben

Most ünnepelné századik születésnapját Eugene Curran, ismertebb nevén Gene Kelly, a negyvenes-ötvenes évek amerikai álmának férfitestbe öntött szimbóluma. Nemcsak tehetsége, karrierje is hollywwod-i filmbe illő: egy szegény munkáscsaládba született harmadik gyerekként az öt közül, s míg más társai baseballt játszottak önfeledten a parkban, ő keményen dolgozott a balettórákon, nem lévén más esélye a felemelkedésre. Így szól legalábbis az amerikai életrajz. Más források szerint igencsak elege volt a brutális balettórákból és ő is a park, később pedig a fizikailag sokkal kevésbé megterhelő újságírás mellett döntött, csak utóbbi már akkor sem fizetett olyan jól, mint a film, így a gazdasági válság visszakergette a tánchoz. Lényeg a lényeg, Gene a világot jelentő deszkákon kötött ki, s jött minden, pénz és dicsőség. Néhány jókora csalódás után.

Kelly a harmincas évek végén, huszonévesen a Broadway deszkáin táncolt, s bár folyton Fred Astaire-hez hasonlították, valójában minden mozdulatában és elgondolásában teljesen eredeti volt. Technikája és szakértelme kiemelte a kortársak közül, nem véletlenül dolgozott már nagyon korán rendező-koreográfusként is. Hozta magával a szigorú balettórákat, de a gyerekkorának más rutinjait, hangulatait is. Kelly mindig az átlagos embert akarta megmutatni a vásznon - ezért táncolt hétköznapi ruhákban, különösebb díszletek nélkül.

Visszatérve a kezdetekhez: Kelly karrierje gyönyörűen indult, senki nem kívánhat magának fényesebbet. Az első broadwayi megbízását 1938 novemberében kapta, utána rögötn koreografálni is felkérték és egy év múlva Pulitzer-díjat kapott a Time of your life című drámájáért. Ez a darab volt a Broadway történetében az első, mikor valaki saját koreográfiáját táncolta el. Broadway, szerelem, házasság - minden megtörtént ezekben az években. 1941-ben főszerepet kapott egy Alton-filmben, majd egy másikban, a Pal Joey-ban, amivel végérvényesen Hollywood csillagai közé emelkedett. Kelly portáján ezután már ott toporogtak a fantasztikusabbnál fantasztikusabb hollywoodi ajánlatok, de ő nem akart elköltözni New Yorkból. Aztán csak beadta a derekát. Később már ritkán tért vissza a színházhoz, ilyen kivétel volt a Párizsi Operaház modern táncegyüttesének egy darabja, amit ő rakott színpadra, a Pas de Dieux, ami a görög mitológia egy történetét dolgozta föl. Gershwin zenéje és Kelly koreográfiája estéről estére zsúfolásig töltötte a francia operát.

A negyvenes-ötvenes évek aztán újabb elképesztő sikereket hoztak, mindenki Gene Kelly oldalán akart mutatkozni. A vásznon táncosként első kimagasló teljesítményét Rita Hayworth oldalán érte el a Cover girlben (1944). A következő filmjében (Anchors Aweigh 1945) az MGM már nem is szólt bele a koreogréfiáiba, saját maga találta ki táncát Jerry egérrel és duettjét Frank Sinatrával. Az Anchors Aweigh 1945 egyik legsikeresebb filmje volt, mellyel Kelly elvitte első és egyetlen Oscar-díj-jelölését a „Legjobb színész” kategóriában. A Ziegfeld Folliesben partnere Fred Astaire volt. Jöttek a "B"-kategóriás filmek és a háború. 1944 végén besorozták a haditengerészethez, de a fényképészeti részlegnél állomásozott Washingtonban. Annyit ült papírok felett, hogy rádöbbent, akár producer is lehetne a filmekben.

1946 tavaszán visszatért Hollywoodba, s néhány feledhető film után jött a The Pirate, aztán a Három muskétás, majd a Take me out to the ball game (1949), a második filmje Sinatrával. Aztán már nem akart mást, csak saját filmet csinálni és főszerepet kapni. Így is lett. Az Egy amerikai Párizsban (1951), és az Ének az esőben (1952) következett a sorban. Az Egy amerikai Párizsban hat Oscar-díjat nyert, beleértve a legjobb képet, és még ugyanebben az évben Kelly a musical világban elért munkájáért megkapta az Oscar-díjat. A dicső ötvenes éveket aztán szerényebb hatvanas és kínossá váló hetvenes-nyolvanas évek követték. Magánéleti nehézségek, egy tűz, melyben Kelly minden emléke odaveszett és a legvégén egy stroke, amit ugyan túlélt, de csak néhány hónappal. 1996. február 2-án halt meg.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

A sztori egy kis telekkel kezdődött, meg egy dacos építésszel, aki nem vett tudomást a klisékről, és hidegen hagyta, hogy barokk és art nouevo fenyegeti balról és jobbról, az pláne, hogy Jean Nouvel, a híres építész sértődötten hátat fordított ugyanennek a felkérésnek, és épületbe öntötte Gingert és Fredet - vagy egy hatalmas hüvelykujjat - Prágában. A tanulság: mindegy, hogy mekkora helyen, mindegy, hogy hol, táncolni betonból és üvegből is lehet, sőt, az eredmény világszenzáció.

 A prágai "táncoló ház" őse a második világháború végén lelte halálát a bombázások idején, s a foghíjtelek évtizedekig emlékeztetett e szörnyű gyilkosságra. Először Václáv Hável kért terveket a beépítésre, kegyeltjét Vlado Milunićot, a szerb származású cseh építészt kérte föl a nemes feladatra. Közben azonban az ING megvette a telket, s meghagyta az építészt ebben a feladatkörben, viszont azzal a feltétellel, hogy bevon egy világhírű építészt is a projektbe. Jean Nouvel ugye elvonult, viszont a második jelölt, Frank Gehry elvállalta a megbízást.

 

Az ING nem lacafacázott: Gehry annyi pénzt költhetett az épületre, amennyit csak akart. Az egyetlen feltétel az volt, hogy az épület Prága építészetének kiemelkedő alkotása legyen. Nem véletlen a névadás, Ginger és Fred, hiszen a formát valóban Ginger Rogers és Fred Astaire ölelkező alakja ihlette. Egyrészt. Másrészt pedig a kommunista rezsim átfordulása demokráciába, a yin és yang egysége, a dinamika és a statikusság egymást kiegészítő kettőse, sorolhatnánk az épület közismert asszociációit. Ginger és Fred a dekonstruktivista építészet képviselői, szokatlan formájuk ellenére.

 

 

kommentek: 1

Tovább olvasom