A táncmániásoknak (éljenek soká) a tavasz igazi kezdetét a táncefsztiválok jelzik.  Mint rendes embernek fák mélyén az ibolya, vagy a mezőn a százszorszép, olyan ez a mozgásszínházba habarodott elvetemülteknek. Először a budapesti, aztán a veszprémi, és a tavasz fehérhúsú derekán pedig a győri. Bár a veszprémi szegény imbolyogni szokott a programok egén, de idén is drukkolunk, hogy a Keleti Éva fotóján tizenéve magát hirdető fesztiválprogrammal legyen tele a királynék városa...Mégiscsak Veszprémben kezdődött.

A Budapest Táncfesztivál április 24-29 között rabolja el a családtól és a munkától a kortárs tánc szerelmeseit. Az idei durranás a Compagnia EgriBiancoDanza lesz, Susanna Egri vezetésével, aki az olaszok egyik legkedveltebb és legismertebb koreográfusa. Budapestre három darabbal érkeznek: a Da nobis pacemmel, a Menyegzővel, és az Amor di Mundoval. Utóbbi a nemrég elhunyt fantasztikus énekesnőnek, Cesaria Evorának állít emléket.

Megnézhetjük Hámor József koreográfiáját, a Gangaray Dance Company előadásában, Mein kleiner Blumengarten címmel. Már próbálnak, ezt bizonyítják Boda Gábor képei...

A kalsszikus vonal kedvelőinek is lesz egy-két jó estéjük: a fesztiválon hét kivételes koreográfiával lesz jelen a South Bohemian Ballet és a Ballet Prague Junior, akik többek között a világhírű cseh koreográfus, Jiří Kylián Un ballo című művét hozzák sőt a legismertebb Maurice Ravel-mű, a Bolero újraértelmezését is színpadra viszik, Egerházi Attila koreográfiájával. A videón még lent van a függöny, a fesztiválon gördül föl...

De olyan előadások is bekerültek a programba, amelyeket már láthattak a premier-hívők, ilyen a Badora Társulat Rómeó és Júliája, Frenák Frissonja, a Budapest Táncszínház Sec-je, Bozsik Ezeregyéjszakája.

A tánc világnapján - amit 1983 óta Jean-Georges Noverre születésnapján tart a táncvilág - gálaest és örömünnep. Tavaszra föl!

kommentek: 0

Tovább olvasom

Nászéjszaka gumiketrecben

Könnyűtiszta, testetlen, tüll esküvői ruhák keringőznek vadidegen férfiakkal, azok próbálnak a középiskolai szalagavatón tanultakból odavarrni néhány lépéskombinációt, valahol az angolkeringő és a palotás között félúton elveszítik a ritmust, a ruhababát, nevetünk, jól van ez így. Frenák Hymenje egyszerre volt nagyon idegesítően sematikus, néhány pillanatra mégis kifejezetten magával ragadó. 

Hymen: az angol szó egyszerre jelent szűzhártyát és nászt - akadályt és fájdalmat, tisztaságot és szétszakítást, vért, elköteleződést, megromlást és elhasználódást.

( „Az ókori görögök Hymenaiosznak, a rómaiak Hymennek hívták azt az istent, akit hol Apollón, hol pedig Dionüszosz fiaként emlegettek. Származása bármennyire is bizonytalan volt, nagy tiszteletnek örvendett, s neve egyszerre jelentette a lakodalmat, a nászt és a dicséretére énekelt éneket" - emlékeztet a koreográfus.)

Egy esküvőn felbukkan a Család, a maga nyerseségében, fogyatékosságaival, mindenki ünneplő alatt rejtegeti apró kis lélektorzulásait éjfélig, de aztán kiszabadulnak a mellkasokból múlt tövises indácskái és felsebzik a rokonok bőrét. Nyomasztó és örömtelen násztánc ez - néha túlzottan is talán.

Az öt szereplő, a család öt alkotóeleme mintha nem tudná pontosan, milyen viszonyban is van a másikkal: nem érthető, ki kinek a pincsije, ki kit gyűlöl és kivel is szeretkezik.

Kerekesszékbe kényszerült testvérük groteszk manírral vágyik a többiek szeretetére, oda nem illésével valami egészen tompa lelki kényelmet biztosítva a nézőnek. De a drámaiság feloldása - mint Frenáknál mindig - most is mesteri: fekete bakancsot húzva gyalogolnak át az aráknak öltözött családtagok minden látszaton. Kimutatják végre, mi pedig nevethetünk végre - mégis feldereng valami hasznos tanulságféle, katarzisféle, valami rendezőelvszerű. Vagy csak egy ötlet, ami sajnos gyorsan elvész. 

Felhangzik viszont Brahms Magyar táncok egyik tétele (konkrétan az ötödik) és végleg elpárolog a varázs. Lehetne ez humoros is, groteszk, vagy eredeti, itt mégis erőltetettnek hat, szövetidegennek. 

Frenák zsenialitását nem ennek a darabnak a dunsztosüvegében fogjuk tárolni- vagy ha igen, az legalább annyit árul el a nézőről, mint amennyit a koreográfusról. A Hymen leleplező akar lenni, de pusztán nyers marad, együttérzőnek mutatja magát, miközben esetlen csak, torkodra akarja forrasztani mély igazságaival a szót, viszont csak elhadarja a lényeget. Kár érte.

Na, bulizzunk tüllben - bakancsban...

kommentek: 0

Tovább olvasom

A szexualitást egy tehetséges faun, nőként vagy férfiként is meg tudja élni egyszerre, bár a naiv gyönyör „jutalma” a kiszáradás, a kiégés. Duda Évát kérdeztem a két évvel ezelőtt bemutatott, de most ismét színpadra állított Faun című koreográfiájáról, ami most utoljára lesz látható a Nemzeti Táncszínház színpadán.

 

Köztudott rólad, hogy nem történetekhez találsz táncost, hanem a kiválasztott táncoshoz illeszted a koreográfiáidat. A Faunt kire írtad?

A Faun egyik különlegessége, hogy rendszeresen férfi személyesíti meg, a faunokhoz kapcsolódó művek a férfias erotikát, szenvedélyt és csábítást mutatják be. A mi rendhagyó előadásunkban a főszereplő nem férfi, hanem nő, Jónás Zsuzsa, aki a nemiségen túl egy sokkal mélyebb, ősi vágyat jelenít meg.

Ez feminista kritika vagy csak másik nézőpont?

Nem gondolnám feminista kritikának. Jónás Zsuzsáért „kiabált ez a szerep” és ő van olyan sokoldalú, univerzális tehetség, aki képes arra, hogy ezt a nagyon rétegzett, bonyolult lelki és testi történetet bemutassa. Azáltal pedig, hogy a faun nem férfi, a karakter kitör az általánosításból és alkalmas sokkal összetettebb nyelven szólni.

Milyen ez a nő, aki faunként él?

Ez a nő elsősorban egy mítikus erotikus lény, akiben a férfi és női energiák összegződnek, a szexualitást pedig nem a nőiség vagy férfiség, hanem az ösztön és vágy mentén éli át. Ugyanakkor van benne áldozatiság és kiválasztottság is egyszerre. Eldönthetetlen az is, hogy faun vagy nimfa, mert igazából mindkettő egyszerre.

A szenvedély, amit megfogalmaz transzcendens, feloldozó és lelket nyitogató vagy épp ellenkezőleg, bűnös, mocsaras érzés?

Ez is többértelmű, hiszen maga a faun egy misztikus, félig emberi-félig állati lény, de az én szereplőmnek éppen ez a szenvedély lesz a veszte. Naivan kínálja föl magát férfiaknak és nőknek, elsodorja és leigázza a vágya, képtelen uralkodni fölötte. A darab végére megszűnik létezni, félhalott állapotba kerül, és csak az utolsó pillanatban találkozik a másik faunnal, aki megmenthetné.

Eltávolodsz Nizsinszkij balettjétől. Az Egy faun délutánja mennyire dolgozik ebben a darabban?

Az adaptáció onnan indul, de szélesebb helyzetet kínál, a középpontban a dekadencia, a hanyatlás folyamata áll. Többet beszél közben az ösztön hatalmáról, a bűnbeesésről, a kiszolgáltatottságról, tényleg elrugaszkodik az eredeti történettől. De éppen száz év telt el Nizsinszkij bemutatója óta, azóta sok minden történt, fontos, hogy ez érezhető legyen. Nem egy relikvia felújítását akartam létrehozni.

Az áldozatiság, a kiszolgáltatottság, az anyagi világba való kínzó beleragadás a Lovakat lelövik, ugye? című darabban, ahol te voltál a koreográfus, szintén megmutatkozik.  Ez a te témád most, vagy véletlenül alakult így?

A Vígszínházban felkérésre dolgoztam, ilyen értelemben nem saját ötletből született a téma, hiszen benne van az írott műben, de az sem véletlen, hogy megtalálnak engem ezek a darabok. De a Lovakban inkább a végállapot maga, a teljes kimerültség határán működő lelki folyamatok a fontosak. A szereplők, akik egy maratoni táncverseny résztvevői, néhány hétnyi tánc után a hajszoltságtól elveszítik szinte az identitásukat is a siker, és az anyagi javak reményében. A múlt században, a világválság után valóban rendeztek ilyen versenyeket, ezzel szórakoztatták a közönséget, az elszegényedett emberek pedig így próbáltak pénzhez jutni. Eltér a két jelentéstartalom, hiszen a Faun mitologikus alak, ennek a darabnak pedig konkrét előzményei vannak, de valamiképp mindkettő az anyagi világ áldozatairól szól.

Min dolgozol most?

Májusban lesz After címmel premierem ismét a társulatommal. Tulajdonképpen krimi, egy család életén keresztül mutatunk be egy krízishelyzetet, az apa, a férfi szemszögéből. De sokat még nem árulhatok el, ahogy te is mondtad a legelején, a táncosok nálam kreatív alkotótársak is, tehát a próbák ideje alatt ők is alakítják a történetet.

De mi okozza a krízist?

Hát manapság elég csak körbenéznünk, de az előadásban éppen ez marad homályban. Egészen a darab végéig nem lehet tudni, mi a kiváltó oka az apokaliptikus helyzetnek. Májusban kiderül.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Épp annyira volt üdítő a legújabb Frenák koreográfiában, a Hymenben meghallani Tom Jonestól a She's a lady-t, mint amennyire giccses. Nagyon ügyes fogás ugyanakkor, Frenák sosem hagyná ki: a sok elidegenítő effekt és mozdulat, szívkínzó történet közepette valami felszabadító és ismert örömzenével megtöri a folyamot. Olyan slágert keres, ami tényleg mindenkit megtalál. Hogy mi a legtutibb sláger? Az állatokba öntött emberi szenvedély plusz a szájukba adott örökzöldek. A Táncoló talpak, a Shrek és a Madagaszkár lesz a matinéporondon. 

A 2006-os animációs film, a Táncoló talpak (Happy Feet) főszereplőiért kortól függetlenül lehet minden skrupulus nélkül rajongani. A Happy Feet igazi vasárnap délelőtti történet, megható és szerethető, ráadásul elképesztően profin rakták össze. (Bár szomorúság is kíséri: Steve Irwin egy hónappal azután hunyt el, hogy befejezte szerepének stúdiófelvételét.)

A történet tényleg nagyon bájos: az antarktiszi császárpingvin-kolóniában minden pingvinnek meg kell fogalmaznia saját  „szív dalát”, ezzel  lel rá lelki társára. Norma Jean és Memphis egymásba szeretnek és tojást raknak, de amíg Norma Jean a többi tojóval halászni megy, Memphis véletlnül elejti a picit, s az kigurul a dermesztő hidegbe. Topi megszületik ugyan, de a hallása nulla. Viszont sztepptánc-tehetség, amit a kolónia tagjai nem különösebben díjaznak. Otthon kiközösítik, de találkozik egy másik kolóniával, ahol imádják. Kalandos úton hazakerül, de rövidesen elűzik, őt okolják a pingvineket sújtó halhiányért. Szóval Topi elhatározza, hogy elindul és megoldja az éhezés problémáját...

Táncoló talpaknak nincs is "saját" zenéje, amolyan best of-ot hallgathatunk a világslágerekből, bár ennek ellenére nyilván milliós nagyságrendben fogyott a belőle készült CD. Elnyerte 2007-ben a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díjat, valamint a legjobb betétdalért járó Golden Globe-ot is. A film úgy szól a környezetvédelemről, az elfogadásról, a társadalmi toleranciáról, a barátságról, hogy közben nem hozza zavarba a nézőt, kicsit persze rápirít, de a depressziót messze elkerüli. 

Ezt tudják a mesefilmek: úgy tanítanak (akár táncolni is), úgy tartanak tükröt, hogy közben nem sértenek. Azt például, hogy mi az igazi szerelem és a bölcs párválasztás, Shreknél (illetve egészen pontosan Fionánál) jobban senki sem képes jobban megfogalmazni. 

Filmünk főhőse egy büdös és távolságtartó ogre, aki magányosan él saját kis  mocsarában. Egyszer csak mesebeli lények özönlik el otthonát, akiket az uralkodó, Farquaad nagyúr száműzött oda. Shrek el akarja tüntetni a lényeket, ezért dealt köt a királlyal: Farquaad kitelepíti a lényeket a mocsárból, ha cserébe Shrek kiszabadítja a tűzokádó sárkány várából a gyönyörű Fionát. Aki éjjel ogre, nappal meg ember. Csak egy királyfi csókja szabadíthatja meg az átoktól. De mi a történik, ha a királylány szerelembe esik egy mocsárbafingó, csúnya ogréval? Boldog házasság köttetik.

És persze buliznak meg táncolnak végig...

Bulisnak bulis a Madagaszkár is - csak másképp állatvédő, mint a Táncoló talpak.

Négy állat, Alex, Marty, Melman és Gloria a New York-i Central Park állatkertjében nőttek föl, szinte semmit nem tudnak arról, honnan is származnak. Nem ismerik saját ösztöneiket sem. Egy nap Marty észre veszi, hogy négy pingvin szökni próbál és ez szöget üt a fejébe. Meg is kísérel eltűnni, de sikertelenül - a gondozók visszapakolják az állatkertbe. Az állatvédők azonban úgy gondolják, hogy Martyék vissza akarnak térni a dzsungelbe. És segítenek nekik... És indul a tánc Madagaszkár szigetén. Gyerekkel vagy gyerek nélkül, tökéletes kikapcsolás, okos dialógokkal, látványos koreográfiákkal, szimpatikus hősökkel és megrendítő történetekkel. Vasárnapra.

És mindegyikből van másik rész is, esetenként pedig még újabb másik, illetve legújabb. Ami jó, attól nem kell elbúcsúzni. 

kommentek: 0

Tovább olvasom

A művészet is megváltó tevékenység, éppúgy mint a hit, vallja M. Kecskés András, aki idén áprilisban ismét húsvét előtt mutatja be Töviskorona című alkotását a Nemzeti Táncszínház Refektóriumában, ahogy 2006 áprilisa óta minden évben. A régi fátyoltáncokat idéző előadás nem is igazán pantomim, hanem expresszív tánc, hiába is próbáltam az előbbi műfajba beleszuszakolni.

A Töviskoronában egyedül játszik, ahogyan jellemzően a többi előadásában is. A pantomim műfaja vonzza be ezt a magányt vagy inkább az Ön habitusa ilyen?

Inkább a műfaj, hiszen a pantomim egy szólisztikus előadásmód. Éppen az a szépsége, hogy egy ember mindenné átalakulhat, egyedül testesíti meg a különböző karaktereket, tárgyakat, helyszíneket. Az üres térbe írja bele a figurákat, a történetet. A hagyomány is ezt diktálja: a görög mímoszok is szólisták voltak.

Egy színházi előadás középpontjában a dráma, a feszültség áll. Hogyan jelenhet meg a külső konfliktus másik szereplő nélkül?

Ahogyan a tánc, a pantomim is sűrít. Megmutatja a helyzeteket, de nem megy bele, hanem egy témát játszik. Ez a téma most a János Passió: megjelenik Judás, ahogy elárulja Jézust, Péter, ahogy letagadja, és színre lép a tömeg is. A Töviskoronában, a bachi Passió nyomán a tömeg játssza a főszerepet.

Végül miért Barabás mellett döntenek?

Szerintem két lehetőség kínálkozik: vagy Jézus volt a veszélyesebb, vagy ő volt a bűnösebb. Az, hogy Isten fiának vallotta magát, hogy a nép a zsidók királyának tartotta oda juttatta, hogy a tehetetlen papság és a zsidóság kiszolgáltatta a rómaiaknak. Pilátus pedig hiába mondja mellette állva, hogy „íme az ember”. Ecce homo. Munkácsy trilógiájának első részében Jézust jogtanácsosnak ábrázolja, az utolsón pedig már saját őrült, eszelős arcát festi a jézusi testre, feje körül töviskoronával. Ez az arc ihlette egyébként a darabot, ez az érzés, amikor a meghurcolt, megalázott ember belesajdul az életbe, amikor annyi az értelemetlen fájdalom, ami az ember agyát szúrja. Két önarckép is van ezen a festményen: a másik a lovasé, aki visszanéz a keresztre.

Ebben a helyzetben a töviskoronát csak kívülről tehetik a szenvedő fejére? Nem lehet ez az önmarcangolás szimbóluma?

A töviskoronával a királyságot akarják megcsúfolni. Mint Gogolnál Az őrült naplójában: bárki lehet király, ha az elméje úgy kívánja. Ez a megcsúfolás, az ártatlan, jóakaratú ember értlemetlen megkínzása már gyerekként is megrázott. Jézus nem cselekedik helytelenül, egyetlen kivételtől eltekintve, amikor a kufárokat kikergeti a templomból, nem tesz rosszat. Nekem persze a kikergetés tetszik a leginkább. Néha azt gondolom, ráférne ez a művészetre is itthon.

A jót hirdető ember meghurcolásának, meg nem értettségének fájdalma mintha Önben is felbukkanna. Nincs a szerep és a személyes sors között határozott áthallás? Egyedül harcol a pantomim megmaradásáért, azért, hogy a néző értse, amit lát.

Rengeteg tanítványt adtam a táncművészetnek, sok emberrel dolgoztam együtt, nem vagyok ebben egyedül.

De ők táncban mentek előre.

Nehéz műfaj a pantomim. Egyszerre kell képviselni mindent, ugyanolyan szenvedéllyel kell szeretni minden apró mozzanatot a teljes színháztól a legapróbb kis témáig, és a folyamatot is, ahogy ezek a metaforák mozgásra adaptálódnak. A Töviskorona sokkal inkább expresszív tánc, mint pantomim. Rengeteg anyaggal, fehér és vörös lepellel dolgozik, a darab a régi fátyoltáncok meghosszabítása, egyszerre egy szakrális metafora és elbeszélő költemény.

Miért fordul többnyire klasszikus művek és témák felé?

Ezek örök értékek. Lenyűgöz Bach és Schubert, Mozart és Muszorgszkij.

És az első darabja is Muszorgszkij volt.

Igen, azt szoktam mondani, hogy az Egy kiállítás képei az élettársam. Minden taktusát pontosan ismerem. Volt már szerencsém kortárssal is, de mindig a vidám kis etűdök voltak a legsikeresebbek, lehet, hogy ezeket kellene újra elővenni. Nevettetni - és nem csak röhögtetni - nehéz dolog, elérni, hogy őszintén kiszakadjon...Azt vettem észre, hogy a humor forrása most leggyakrabban a nyelv torzulása. Mintha megrekedne egy anális-orális, nagyon primer, szexuális szinten. Új műfajt is kell teremteni, valami „nézőbefogadó”-szerűt.

Mikor felróttam, hogy borús a hangja, azt mondta, épp a Passiót hallgatta, azért. Évről évre újraírja ezt a darabot?

A téma fel van rakva, csak annyi változhat, hogy úri kedvem éppen merre visz a színpadon. Az ihletnek utat nyitok, az belefér, ha két-három mozdulattal később érek vissza.

Ezek szerint nem nagyon improvizál.

Mi van, ha cserbenhagy az ihlet?

Előfordult már?

Nem. De ha üres a nézőtér, nem jön az ihlet. A nézők érzékenysége határozza meg a hangulatot, a nézőtér változtatja templommá a Töviskorona helyszínét. Nézők nélkül nem működik.

Az is fontos, hogy hívők legyenek?

Igazából én sem tudok hinni. Nagyanyám rengeteget imádkozott egész életében, szenvedésből szenvedésbe vetette a sorsa, de a hite egy pillanatra sem lankadt. Szerette volna, ha én is követem ebben, de bennem túl sok volt a kérdés – és túl sok a dogmák iránti ellenszenv. Az ő emlékére írtam ezt a darabot.Nekem pedig megadatott a művészet, és az is megváltó tevékenység.

kommentek: 0

Tovább olvasom