Még nem voltam tizenhat, amikor belógtam, a gimi háta mögötti kerten át settenkedtünk ketten, egy azóta komoly irodalomtanárrá izmosodott sráccal, rákacsintottunk a jegyszedő nénire, közöltük, hogy a zenekarhoz tartozunk és beengedett fátyolnyi bizalmatlansággal az arcán - így kezdőött az első táncfesztiválom, Veszprémben.

Aztán így maradt a legszebb fotó Keleti Éváé, amivel ez a posztfolyam is indult, a legkedvesebb színházas éjszakák, összekuporodva a Kamra második emeletén, hagyjál lógva a színpad fölé, így maradtak leggyönyörűbbek a fekete esték a Közép-Európa Táncszínházról vitatkozva, Juronicsot kritizálva vagy éppen Bozsik Yvetten rágódva, így váltak testté a legfontosabb érzelemsejtek. Hogy amikor elkezdődik, minden íze feltolul és nyűglődöm, ha nem lehetek ott.

A királynék táncvárosában, ahol először láttam Ladányi Andreát és Frenák Pált, Bozsik Yvettet, akkor még színpadon, babákat ölelve és dobálva. Idén ismét fellép Ladányi, Frenák nem, de Duda Éva és Bozsik társulata igen. Tulajdonképpen minden a helyén, pláne a borozás a Szürkében. Mert a Szürke is a régi.

A hétvégére maradt idén PR-Evolution, Ladányi (ma este tízre), a Bloom!, egy koncert és eredményhirdetés.

Sovány vigasz a régvolt egy hét tömény táncőrületért, még ha a szívet melengető jegyszedő nénis bizalmatlanság a régi is. Pedig azóta már veszek jegyet.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A mozdulatfolyamból kiragadni egy pillanatot, átadni történetet, érzést és hangulatot, egy keretben tükrözni egy alkotói folyamatot – ez a táncfotós dolga. Fényképezni: a fényt keresni és a fényben áradó mozgást elcsípni. A szubjektív műfaj objektívvé emelése veszélyes: ha rossz a perc, gúnyt űzhet a táncosból és egy életre tönkreteheti, ha rossz a kép, elásta magát a fotós.

Mit keres és mit mutat meg a táncfotós: a magasba emelt lábakat, az izzadó testet, a mérhetetlen munkát vagy a hatást?

Erről beszél Kanyó Béla, videósorozatunk harmadik részében. Vallott már a táncművész, Czár Gergely és a koreográfus, Hámor József – de még kibogozásra vár a művészeti menedzser, Nagy Orsolya és a színházigazgató, Török Jolán.


szólj hozzá: A Táncfotós: Kanyó Béla

kommentek: 0

Tovább olvasom

A fejnek, a kéznek, a törzsnek, a lábfejnek és a bokának, a végtagoknak - minden testrésznek és mozulatnak, minden rezzenésnek pontosan meghatározott ritmusa, helye és szerepe van a balettban. A tűhegyes prcizitással leírt és betartatott formák egyrészt hosszú, fáradságos munkára kényszerítik a növendéket, másrészt biztonságot is adnak számára. Bár mindig van magasabbra, gömbölyűbben, pontosabban, mégis létznek "kivitelezett" mozdulatok. Pózok, variációk, sorrend: a balett mértani pontossággal leírható és magyarázható, belőle oktatókönyv és -film készíthető, feldolgozható, tudományosan megalapozható, kutatható és rendszerezhető. Szóval mindent megkapunk tőle, amire vágyunk, mi nembalettozók. Eddig. Most viszont mi is megtanulunk tütüben illegni és billegni egy oktatófilm segítségével, és soha többé nem lesz szükségünk táncelméletre.

A BBC filmje 1948-ban készült.

A kéztartásnak, a fejtartásnak és a lábtartásnak ötféle módját ismeri a balettművészet, ami elsőre nem is hangzik soknak, de ezt az öt pózt minden táncosnak tökélyre kell fejlesztenie. A legkönnyebb a fejtartások gyakorlása, de még a kéztartások sem okozhatnak problémát.

Aztán jön az arabesque, na, itt már komolyan kell egyensúlyozni.

Következik a spicc-cipőben totyogás jobbra és balra, majd éffacée és croisé, fondu és soutenu, forgás a földön vagy a levegőben. A lényeg, hogy egy táncos minden pillanatban gyakorol, különben mehet a levesbe. Nyújt, ugrik, forog, csusszan, emelkedik és süllyed - na és persze lép is néha, a koreográfus szájíze szerint. A végeredmény: összeolvadás egy gyönyörű duettben egy fantasztikus fenekű pasival vagy egy karcsú nőcsodával.

A zeneszerző esetünkben (ami szintén egy szakma) már az első perctől követi a koreográfia alakulását. Ha szerencsénk van és még él. Kisfilmünkben kerekedik történet is a táncalapok és a zene mellé, legjobb, ha romantikus, legyen benne kis elválás, nagy szerelem, határozott szívcsavargatás és mindenképpen felemelő katarzis. Most pedig, hogy mindent tudunk a balettről (meg a történetéről), jöhet a gyakorlás. 


kommentek: 0

Tovább olvasom

Pakolás otthon, jobbra-balra ledobott ruhák, a zűrös hét nyomai, a maosogató tele, ahogy a szennyestartó is, porcicák kergetőznek és már hangosan nyávognak - átlagos szombat reggel. Megállsz a konyha közepén, a zűr epicentrumában, a takarítás-meredély csillámló sziklafalán, bekapcsolsz valami lélekáramoltatót és nekilátsz. Táncolni.

De miért is? Miért rugózik ritmusosan egy egyéves baba, miért táncol az is, akit nem látnak, egyedül, a szoba sarkában, milyen ösztön mozgatja az ember végtagjait lankadatlan? Peter Lovatt kutatásairól írtam már, s most ismét őt kapom elő, hátha válaszol. Genetikai kód - első válasz, lapozhatunk. Szociális tevékenység, öröm és partnerszerzés, hangzik a többi. Még akkor is, ha senki sem lát.

Lovatt ezt az egészet egy "táncbizalmi index" segítségével méri (dance confidence). Ez az arány mutatja meg, hogy egy bárban a szék karfáját markolászod görcsösen, vagy a parketten piruettezel inkább. Arra is választ ad, hogy mi befolyásolja ezt az affinitást: a nemed, a korod vagy talán az, hogy már anyád is inkább elbújt a függöny mögé?

Első pont: mindenki - mélyen legbelül - azt hiszi, jobb táncos, mint a többi ember. Biztató eredmény. Más dinamikával és különböző okból táncolnak a csajok és a pasik: a 16 év alatti lányok még buliznak, aztán beüt a hormonzavar és irulva-pirulva elkezdenek menekülni a srácok elől. Persze roppant kacéran. Egézen 35 éves korukig a parkett közelébe sem merészkednek, majd a gyerekszülés után fordul a trend, felszabadulnak és újra berángatnak mindenkit magukkal a jóba. 55 éves korukig, amikor is ismét elindulnak lefelé a lejtőn, s már nem állnak meg. A szexualitással együtt a tánckedv is megy a lecsóba.

A pasiknál egészen más a helyzet: ők lassan, de egyenletesen szeretnek bele a táncba, majd 65 éves koruk körül már élni sem tudnának nélküle. Legalább vannak időszakok, mikor összetalálkoznak. Szóval Lovatt szerint a lelkében mindenki fantasztikusan táncol, az pedig, hogy általában ki mikor élvezi, igenis a társas kapcsolatok dinamikájához igazodik. A nap végén visszatér a tézis: minden tánc szex, bár nem minden szex tánc, mindkettőt férfiak és nők csinálják. Ha tehát nem megy, ott kell valamit reparálni.





kommentek: 1

Tovább olvasom

Vivaldi Négy évszakja néptáncba öltve? Elsőre úgy hangzik, mint a kolbászos lecsó eperlekvárral. Aztán persze kiderül, hogy a jó táncosok jó táncosok akkor is, ha szokatlan koreográfiába keverednek, hogy a bizarr íz nem feltétlenül hashajtó hatású, sőt, a jól szerkesztett és átgondolt koreográfia megment a nagy buktatóktól és az elhasalástól. A Duna Művészegyüttes egy nem mindennapi, néha kicsit borzongató, de nagyon figyelemre méltó darabbal töltötte meg a kedd estét.

Barocco rustico. Aranyvörös színben úszó háttér előtt könnyeden libbenő, arcukat maszk mögé rejtő, bársonyba-selyembe csomagolt bálozók vezetik a néző hangulatát ki a saját napjából be a színház misztériumába. Vivaldi persze segít, nincs ismeretlen dallam, nincs eltévedt futam. A finom léptek és kecses érintések egyre vaskosodnak, megérkezik a néptáncos súly és virtus, a bál képe kimerevedik, átveszi a lendületet egy új jelenet, a társas tánc néptánccá formálódik, a  sarkak a földhöz koppannak. Megérkezik a parasztbarokk.

A parasztbarokk nem leszólás, nem lenézés. A parasztbarokkság csupán arról szól, hogy a provinciális művészet is létezik, valós és szükséges - ráadásul egyáltalán nem rugaszkodik el a mainstreamtől, követi az uralkodó ízlés- és formavilágot, csak kicsit más. Kicsit lomhább, kicsit közelebb van a nagybetűs élethez. Kicsit dermesztőbb, kcisit súlyosabb, kicsit a puszták népének teremtődik, nem az urbánus, értelembe zárt keséknek.

A Táncváltozásokban népzene és a barokk találkozik: hol összekapnak, hol egymásba simulnak, hol csipkelődnek - vagy épp kioltják a másikat. Ezt teszik az apró jelentek hangulatai is: elkápráztatnak, beszélnek, csacsognak, vagy épp untatnak és rossz ritmusra lépnek. Belefér ez az újításba, a "holt" hagyomány és az "élő" kortárs táncművészet együttélésébe: van, hogy az élő vért pumpál a holtba, de vannak percek, mikor a holt fékezi az élőt.

A cél és az eszköz nemes: megtartani a gyönyörű hagyományt és úgy megmutatni, hogy ne csak a szerelmesek legyenek kíváncsiak rá. Ilyen a kísérletező népművelés - tisztelet jár a művelőinek. 

Az este második fele már visszakanyarog a népzenéhez, a gyökerekhez. Az Aranyág mindent elmond az átadásról, az áldozatról és a halhatatlanságról - annak aki érti.

kommentek: 0

Tovább olvasom