Három férfi táncművész, három fantasztikusan hátborzongató banya - A hófehérke és a 7 törpe kulcsfigurái dacára annak, hogy keveset vannak színpadon, mégis a legfontosabb szereplői a mesebalettnek. Milyen férfiként nőt táncolni? Kekalo Iurii, Melnyk Vladyslav és a meghívott vendégművészként színpadra lépő Apáti Bence szerint nagyszerű.

Fotó: Csibi Szilvia

kommentek: 0

Tovább olvasom

Carlos Mahillo Taravillo már négyévesen tudta, hogy klasszikus balett táncos akar lenni, és azóta sem ingott meg egyszer sem elhatározásában. 26 évesen immár öt éve a Nemzeti Balett tagja, három év tánckari tagság után két éve pedig címzetes magántáncosként képviseli Spanyolországot a társulatban. Ősszel New Yorkba készül az együttessel.  

Seregi Sylviájában mint Ámor, a szerelemszövő Fotó: Nagy Attila

Madridban születtél, hogyan kerültél épp a Magyar Állami Operaházba?

Meghallgatást hirdetett az intézmény az évad közben, januárban, én pedig jöttem. Nagyon sokan jöttünk abban az évben, 2013-ban, nyolcvanan is voltunk, a próbatánc elég nehéz volt, de szerencsére megfeleltem és meghívtak a társulatba. Így 2013 februárjától szerződést kaptam, akkor még a balettkarba. Nagyon boldog voltam.

Azelőtt hol táncoltál?

Miután 17 évesen diplomáztam a madridi balettkonzervatóriumban, két és fél évet táncoltam Spanyolországban, másfelet Segovillában, egyet pedig Barcelonában Ángel Corella társulatában. Óriási élmény volt, sokat turnéztunk, felléptünk a madridi Teatro Realban is. Ángel Corella nemcsak a példaképem, korábban az American Balett Theater szólistája volt, mielőtt a társulatát megalapította Spanyolországban, jelenleg a Pennsylvania Balett művészeti igazgatója. Nagy hatással volt rám és a szakmai fejlődésemre.

Miért jöttél akkor el?

Bár nagyon jól éreztem magam a társulatban, a helyzet az, hogy Spanyolországban a sportolókat sokkal jobban megbecsülik, mint a táncosokat. A táncot valahogy afféle könnyed dolognak tartják, nem túl nagy a presztízse, nekem mindig magyarázkodnom kell, hogy a klasszikus balett más, hogy ez egy nagyon nehéz és komoly műfaj. Ez a hátrányos helyzet és alacsony megbecsültség nemcsak a táncra, hanem általában az előadóművészekre is vonatkozik.  

Magyarországon jobb a helyzet?

Sokkal. Spanyolországban egyrészt nem lehet megélni a táncosi fizetésből, épp csak a túléléshez elég, nem lehet egzisztenciát teremteni belőle. Másrészt bármilyen erős is a madridi balettkonzervatórium és általában a művésziskolák, a művészeteknek ennek dacára sajnos nem túl nagy a társadalmi megbecsültségük. Spanyolországban művészeti iskolába járni jó, de aztán el kell menni külföldre, hogy az ember kipróbálja magát.

Mit gondolsz, miért van ez így?

Mert a művészetekről alig esik szó a közoktatásban, ez egy elhanyagolt terület sajnos.

Milyen tapasztalataid voltak, amikor Budapestre érkeztél?

Nagyon nehéz volt az első hónap, nem tudtam magyarul, angolul se igazán, nehéz volt kommunikálni az emberekkel. Aztán az első hónap után könnyebb lett. Persze a mai napig hiányzik a családom, de a hivatásom és a munka kapcsán megélt élmények kárpótolnak. A Magyar Állami Operaházban nagyon gazdag a repertoár, nemcsak a klasszikusok, de a modern előadások terén is, sok a kísérletezés is, mindenki megtalálja a neki valót. És azt tapasztalom, hogy azóta is, amióta itt vagyok, láthatóan és látványosan nő a társulat munkájának színvonala. Ez is inspiráló.

Hozzád egyébként a klasszikus vagy a modern áll közelebb?

Mindenben igyekszem megtalálni a szépséget, bármilyen darab, bármilyen szerep talál meg, de a klasszikus a szívem csücske. Négyéves korom óta klasszikus balett-táncos akartam lenni.

Támogatott a családod?

Nagyon szerény, egyszerű családból származom, nincsen egyetlen művész sem a felmenőim között, de mindenki az első perctől fogva támogatott.

Hogyan alakult ki benned ez a szenvedély, ez a határozottság?

Egészen pici gyerekként, négyévesen láttam egy balett előadást, talán a Hamupipőke lehetett. Teljesen elvarázsolt. A színpad, a tánc, a zenekar, az egész. Akkor azt mondtam az édesanyámnak, hogy én ott akarok lenni azok között, akik a színpadon táncolnak. Megkérdezte, hogy tényleg? Hétévesen pedig azt mondtam, hogy én a balettintézetbe szeretnék járni. Erre is megkérdezte, hogy tényleg? És elvitt, támogatott, mondta, ha ezt tesz boldoggá, menjél. Fel is vettek, nálunk héttől tizenhét éves korig tart a balettintézet.

Soha egy pillanatig nem inogtál meg?

Soha. Persze a dolognak ára van, hogy művészként mindig egyedül vagy, most különösen, távol a családodtól, de kárpótol az, hogy azzal foglalkozol, ami az életed, a szenvedélyed.

Mi volt a legelső darab, amiben szerepeltél az Operaházban?

Az Elfújta a szél, Pártay Lilla koreográfiája. Emlékezetes élmény marad. Aztán jött a többi, az Aranyecset, A hattyúk tava, ebben Alexandert táncoltam, egy hercegi figura, az is nagy élmény volt. Aztán amikor megkaptam Ámor szerepét Seregi Sylviájában, körülbelül két évvel ezelőtt, címzetes magántáncos lettem és az egyéves szerződések helyett már határozatlan idejűt kaptam. Szerettem még a Hat táncot és a Petite mort-t Kyliántól.

Kylián megragadó darabjában, a Petite mort-ban Fotó: Nagy Attila

Milyennek találod a Seregi-darabokat, amik nálunk az Opera repertoárján hagyományszámba mennek, generációk nőttek fel rajtuk?

Nagyon kedvelem, mert viccesek, jók a történetek. Ámor szerepét szeretem és mérföldkő is a pályámon.

Milyen szerepről álmodsz?

A Don Quijote férfi főszerepét, Basilt szeretném egyszer eltáncolni. Nagyon tetszenek a dinamikus, sok ugrással, forgással, battu-vel tűzdelt koreográfiák, mert én is egy dinamikus táncos vagyok, aki egyszerre tud herceg és karaktertáncos is lenni.

A vágy villamosában te játszod Blanche ex-férjének a barátját, Allant, aki miatt tönkremegy Blanche házassága.

Ezt a darabot is nagyon szeretem, roppant izgalmas és drámai a történet, amin ez a nő keresztülmegy.

Öt év után elmondható, hogy megszeretted a magyarországi létet, mennyire illeszkedtél be a budapesti életbe?

Vannak kedvenc helyeim a városban. A spanyol konyha hiányzik, de felfedeztem itt is jó dolgokat, például a gulyás jobb itt, mint nálunk az ehhez hasonló étel. Az emberek kedvesek, a belvárosban az operához közel lakom és mondhatom, hogy most már nincsenek nehézségeim, szeretek itt élni, második otthonomnak tekintem. Sokat jelent, hogy nem az egyedüli spanyol vagyok a társulatban és van egy jóbarátom, a kubai Jessica León. Viszont az Operaház épülete nagyon hiányzik. Édesanyám egy évben egyszer meglátogat, ő már látott is a színpadon, én pedig nyaranta hazautazom vakációzni.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Minden város új színpadot, új energiákat, meghódítandó közönséget jelent - ebben egyetértenek az operaházi művészek. Ahogy abban is, hogy ugyanannyit vannak együtt akkor is, ha Budapesten dolgoznak, mint akkor, ha utaznak: a létező összes idejüket együtt töltik ugyanis. Sarkissova Karina és Leblanc Gergely Brnóban jártak a LOL című darabbal, Balaban Cristina és Majoros Balázs pedig Győrbe készülnek A vágy villamosával.

brno győr magyar nemzeti balett turné

Fotók: Berecz Valter, Nagy Attila, Rákossy Péter/ Mindkét előadás képei a budapesti bemutatón készültek

kommentek: 0

Tovább olvasom

TáncTriptichon Pozsonyban

A nyár a turnék ideje: a tavaly nyáron az Operaházban bemutatott TáncTriptichon is útra kelt. Három társulat, három darab, egy helyszín: Pozsony. Az útról Szakács Attila, Rohonczi Viktória és Bakó-Pisla Artemisz mesélt.

TáncTriptichon Pozsony

Fotó: Brenkus Péter

kommentek: 0

Tovább olvasom

A bahcsiszeráji szökőkútban - Fotó: Csibi Szilvia
 

Már a tavaly év végi interjúnkkor is csodálkoztam azon, hogy Stella szerepe után még mindig kartáncos vagy, azóta viszont még nagyobb szeletet hódítottál meg a színpad világából: most voltál Blanche, tavasszal Zaréma, a féltékeny feleség A bahcsiszeráji szökőkútban, és a balettművészt próbáló Balanchine-darabban, a Téma és variációkban is főszerepet táncoltál az évadban a Müpában. És még mindig tánckari művész a titulusod, miközben idén nem is táncoltál egyáltalán a karban. Ráadásul a legjobb pályakezdő művész díját is neked ítélte oda a Magyar Táncművészek Szövetsége. Hogy is van akkor ez?

Ezeket a dolgokat, hogy ki mikor „ugrik fokozatot”, mikor sorolják magasabb státuszba, senki nem tudja kiszámítani. Mások is évekig tánckari művész státuszban voltak, miután szólószerepeket táncoltak, de olyan is előfordult, hogy valaki már egyetlen főszerep után címzetes magántáncos lett, netán rögtön magántáncos. (Utóbbi a magasabb státusz. – A szerk.) Nekem ez volt a negyedik évadom az Operaházban és most éreztem először igazán azt, hogy azok az örömök, lehetőségek, szerepek, azok a visszaigazolások, amiért a pályán vagyok, megadattak. Tavaly nem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű évadom lesz, de ez még mind semmi ahhoz, ami jövőre vár rám. A következő évadban például Myrta leszek a Giselle-ben, Nagy hattyú a Hattyúk tavában, átvisszük a jövő évadra is A vágy villamosát, A bahcsiszeráji szökőkutat, és a Balanchine-balettet is, az évadot pedig egy Lányok a fókuszban című modern esttel kezdjük, ennek keretében táncolni fogok a Falling Angels és a Trójai játékok Amazonokkal balettekben, illetve bekerültem a Hans van Manen 5 tangójába is, ami az idén kimaradt nekem.

A vágy villamosában már Stellaként is oda kellett figyelni rád, de Blanche szerepét mintha rád írták volna. Hogyan tudtad ennyire átadni magad a szerepnek, vagy azt is mondhatnám, ilyen fiatalon ilyen profin kidolgozni ennek az igen összetett, finom, mégis súlyos pszichés terheket hordozó nőnek az alakját?

Egyrészt a magánéletben is elég erős karakter vagyok, amit díjaznak a kollégáim, illetve bennem is van egy kis bolondéria, egyfajta szertelenség. Másrészt amit csak lehetett, irodalmat, megnéztem, Eszenyi Enikő Blanche-át a Pesti Színházban, Kováts Adélét a Radnótiban – bár Zsótér Sándor rendezésével nem tudtam azonosulni – megnéztem az előadást a Miskolci Nemzeti Színházban is korábban, ahol édesanyám színésznő, és a filmet is Marlon Brandóval és Vivien Leigh-jel. Ami azonban a legjobban hatott rám, az Woody Allan filmes átirata a darabról, a Blue Jasmin. A mi előadásunkban annál a résznél, amikor Blanche fuldoklik, nem kap levegőt, konkrétan Cate Blanchett filmbéli technikájához folyamodtam, amikor az egyik ruhámat leveszem, hogy felvegyem helyette a valcerruhát, amiben majd Stanley, a sógorom megerőszakol. Amikor ez a rész eljön a darabban, igyekszem rá gondolni, arra, ahogyan ő csinálja. Szóval a kérdésedre válaszolva, egyfelől a karakter is közel áll hozzám, de magam is mindent megtettem, hogy a számos interpretáció, elemzés révén közelebb kerüljek hozzá. Igazából azonban számomra az első színpadi próbán kezdett élni a szerep, illetve maga a darab, ha pedig az előadást veszem, az első felvonás második felében kerülök bele lelkileg igazán a történésekbe. Az első néhány pas de deux, amit a színpadi húgommal, Stellával táncolok, egyfajta bevezető, ráhangolódás, a dráma ezután indul el. Tavaly Venekei Marianna, a koreográfus már jelezte nekem, hogy látja bennem Blanche karakterét, és már akkor elkezdtem ábrándozni arról, hogy majd én ülök a végén bódult állapotban a kádban és várom a herceget, a volt férjemet (Radziush Mikhalai), aki majd kiemel a kádból és a karjaiban visz ki az új életembe. Ennél a résznél mindig elérzékenyülök azóta is.

A vágy villamosában Blanche szerepében - Fotó: Nagy Attila
 

Az idén felújított A bahcsiszeráji szökőkút Zarémája is markáns szerep, ő a megunt, elhagyott feleség, aki helyett Girej kán egy frissebb, újabb húst akar. Úgy látszik, megtalálnak ezek az erős karakterek.

Valóban. Nyilván ez abból is adódik, hogy szeretem a színházat, a szüleim révén gyakorlatilag színházban nőttem fel, tehát a szerepek formáláshoz megvan bennem a drámai muníció. És az is tény, hogy nem könnyű a partneremnek lenni egy olyan darabban, ahol erős karaktert kell megformálni, főleg, ha az illető nem ilyen beállítottságú, nem ilyen erős drámai alkat. Én például nem feltétlen lennék a legjobb Sylvia Seregi darabjában, ott is inkább Diana, a féltékeny feleség alakja az izgalmas számomra, de annak örülök azért, hogy ez a szerep még nem talált meg, mert mindenki, aki táncolta, megszenvedett vele. Na és azok a jelmezek! Nekem nem állnának jól. Viszont a Téma és variációk, amihez szintén volt szerencsém az idén, színtiszta klasszikus balett, méghozzá a legkeményebb fajtából, így ott ilyen értelemben nem volt drámai fogódzóm. Ebből a szempontból számomra ez volt a nagyobb kihívás, mert a mozdulatok tökéletességére, a hibátlanságra, a technikára kellett száz százalékban koncentrálni. Magam is meglepődtem például, amikor a hosszú pas de deux-k és a kóda után még mindig képes voltam megmozdulni, pedig utána még nehéz forgások következnek. Az a darab nagyon igénybe vett mindannyiunkat. Tömény és nagyon fárasztó.

A karakterekben az erős, szélsőséges, különleges fajták találnak meg. Ha pusztán a technikát, a mozdulatokat nézzük, melyek állnak hozzád közelebb? A tüzes, lendületes mozdulatok, vagy az adagio szerű, művészibb mozgások?

Én a mozdulatokban is a tüzesebbeket kedvelem. Szeretek például ugrani, szeretem a nagy ugrásokat, a grand jetéket, ezért is kedvelem Zaréma szerepét, mert abban sok ilyen van. Ugyanakkor elég tág is vagyok, tehát szeretem az adagiókat is. Most viszont sok modernet táncoltam, nemcsak A vágy villamosában, de nemrég a Walking Madet is, az másképp dolgozza meg, másképp viseli meg a testet, a paralel, párhuzamos testhelyzetek, mozgások miatt másképp lesz izomláza az embernek. Minden darabnak megvan a maga mozgásspektruma, ami ha túl sokszor játsszuk vagy gyakoroljuk, az adott spektrumban jobban igénybe veszi az embert. A sok modern után például jól esik klasszikust táncolni. Ugyanakkor amikor például az Etűdöket próbáltuk, a sok ronde de jambe en l’airtől a jobb lábam lett gyakorlatilag használhatatlan. Szóval a testnek jól esik váltogatni a mozgásformákat.

Lea a nagy ugrásokat kedveli - Fotó: Nagy Attila
 

Említetted, hogy ez az év hozta meg számodra azokat a visszaigazolásokat, amiért a balettművészi pályát választottad. Úgy tudom, az iskolában, a Táncművészeti Egyetemen is évfolyamelső voltál. Volt olyan periódus az eddigi pályádon, amikor elbizonytalanodtál?

Olyan volt, hogy kamasz éveimben felszedtem egy-két kilót, illetve nyilván mindenkinek vannak rosszabb napjai. Hullámvölgyeim főleg az iskolai évek alatt voltak. Viszont Aradi Mária mesternőnek rengeteget köszönhetek, ő volt az, aki mindvégig biztatott, aki belém látta a szólistát és ez sokat segített nekem.

Az, hogy egyre-másra kapod a jobbnál jobb szerepeket, népszerűbbé tesz a társulatban, vagy megerősödnek az irigykedő hangok körülötted?

Ez egy kényes kérdés. Nyilván itt is működik az összehasonlítósdi, hogy ki mikor jött a társulathoz és ahhoz képest hol tart, mit ért el, adott esetben akár a másikhoz képest. Ha egy táncos azt látja, hogy valaki, aki ő utána került be, előrébb tart, nyilván elégedetlenséget szül benne, de én még az ilyen esetben sem érzem azt, hogy bárki gyűlölettel vagy negatívan állna hozzám. Udvariasak vagyunk egymással.

A vágy villamosában épp egy délelőtti előadásban láttalak. Szereted a délelőtti előadásokat?

Igen, mert azelőtt van egy balettóra, amit nagyon szeretek, jól esik a testnek. Ha esti előadásom van, akkor az a nehézség, hogy megerőltető dologba, tevékenységbe nem akarok belekezdeni, nehogy elfáradjak, viszont egész nap feküdni se szeretnék. Ilyenkor valami köztes dolgot kell kitalálni, ami nem kimerítő, mégis elfoglalom valamivel magam.

A volt férjjel, Radziush Mikhalai-jal A vágy villamosában - Fotó: Nagy Attila

Másokat megnézel-e ugyanabban a szerepben, amit Te is táncolsz? Merítesz-e adott esetben belőlük?

Nyitott vagyok, megnézek másokat, de az előadások olyan szorosan vannak beosztva, hogy ha épp a váltótársad táncol, neked pedig szabad estéd van, akkor azt muszáj pihenésre, feltöltődésre használni, illetve adott esetben a másik produkciója meg is zavarhat vagy fel is kavarhat. Én igyekszem pontról pontra átgondolni a szerepemet, elmélyülni, kutakodni benne, majd aztán hagyni, hadd működjön bennem, illetve a színpadon a dolog.

A pillanatnyi lelkiállapotodat, azt, hogy épp bánat vagy öröm ért, kívül tudod hagyni a színpadon vagy épp ellenkezőleg, ezek az egyéni drámák, hullámzások vagy boldogságok is segítenek a szerepformálásban?

Hatnak rám is, a táncomra is, meg a színészi játékomra is a különböző érzelmi állapotok. Nehéz termen kívül hagyni őket. Úgy érzem, ha kapok valami jó hírt, boldog vagyok, attól jobban is teljesítek. Hál’Istennek még nem ért engem olyan nagy tragédia, hogy az kihatott volna a munkámra, sőt, az első szólómnál, a Don Quijote Cigány szólójánál, ami egy nagy szerelmi csalódásról szól, még eszembe is jutott, hogy túl boldog párkapcsolatban vagyok ahhoz, hogy ilyen érzelmeket tudjak közvetíteni, nem volt még igazi szerelmi bánatom, mit fogok kezdeni ezzel a szereppel? Miből fogok tudni építkezni? De szerencsére élénk a fantáziám, és a szerelmem elvesztésének csak a gondolata is elég volt ahhoz, hogy sikeres produkciót tudjak színpadra állítani.

Olykor megadatik, hogy a pároddal, Apáti Bencével lépjél színpadra. A bahcsiszeráji szökőkútban a két főszerepet táncoltátok, ő volt Girej kán. Hogyan éled meg azt, ha vele táncolsz?

Engem ez nagyon inspirál. Ő egyetlen nézésével is tud hatni rám.

Abból itt kijut, mert ebben a szerepben gyakorlatilag csak „nézni” kell, tán furcsa is, hogy a legnagyobb táncosok táncolták a mű történetében.

Épp ezért, mert gyakorlatilag egyetlen tekintetbe, gesztusba kell belesűríteni a szerep drámaiságát, és ez keveseknek sikerül.

Megint visszatértünk a drámához akkor. De ház ez a lényeg.

Igen, vissza. Mert hát végül is ez minden művészet lényege. A balettművészeté is. Ezáltal adhatunk a nézőknek katartikus élményt. És ezért is örülök, hogy már volt szerencsém ilyen drámai alakításokhoz, mint Blanche vagy Zaréma. Emlékszem, amikor A bahcsiszeráji szökőkút második felvonásának a végén a színpad elején ájultan fekszem, és még mielőtt teljesen rámhúzták volna a függönyt, hallottam a kitörő ovációt a nézőtérről, amitől persze már a függöny mögött könny szökött a szemembe. Alig hittem el, hogy nekem tapsolnak, én érdemeltem ki ilyen tapsvihart. A vágy villamosában pedig az előadás végére, az ominózus kádból kiemelős résznél szív be annyira a szerep, vagy nem is tudom, mi történik velem, hogy önkéntelenül elkezdek zokogni a partnerem vállán, amit az utolsó előadásnál még a tapsrendnél se tudtam abbahagyni. Ott is az történt, hogy nem is észleltem, mekkora tapsot kapok. Az ilyen pillanatokért érdemes színpadra menni, ezért lettem balettművész. És nagyon hálás vagyok ezért.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom