Mester és margarétái

Táncfesztivál, második nap. A táncszínházban Hámor József és a Gangaray projekt, a MÜPÁban Függöny fel, a South Bohemian Ballet és Ballet Prague Junior előadásában. Hámor József feltétlen híveként a Várban ülök és élvezem a Mein kleiner Blumengarten kacéran ironikus nyelvét.

Mein kleiner Blumengarten
(Én kis virágos kertem)

"Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is oly szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok"

(Szép Ernő: Virágok)

Üdítő az a malícia és kesernyés humor, amivel a Gangaray a szeretetéhséget, a tetszeni akarást, a kétségbeesetten elfogadásra vágyó adást mutatja be. A lelkiségre finnyás, minden ízében művészlétébe torzult mester játszadozásai a tanítványok, nők vagy követők virágoskertjében egyszerre komikus és elkeserítő. Tűéles pontossággal bök rá a hiúságra, az elesettségre, az alárendeltségre, a hódítani kívánó nő gyengéire. A mester gyönyörködik, nézi a virágok táncát, elnézi a botlást, értékeli a tehetséget, megmosolygja az ügyetlenséget, értékeli a törekvést. Birtokon belül van, birtokviszonyban.

Nincs lázadás, a virágok úgy mozognak, úgy adnak, ahogy tudnak. Az elején még édes a hiúság, még kecses a csetlés-botlás, még fontos, hogy melyik karakter milyen, aztán elönt a szomorúság. A virágok a nézőtérre özönlenek és kétségbeesetten kitárják magukat, mindenkinek.

Egy pontba sűrített élet ez, a művész, a gyerek, a nő, az ember adásgörcse ez. A végén búcsúzik a kecses díva, a szigorú matróna, a pirulós porcelánbaba, a vajszívű kétballábas, a félénk mohó és a mester, mi pedig velük megyünk tovább. Vigyorgunk, majd megkönnyebbülten állunk föl, hogy ez ma este nem rajtunk csattant. És hazamegyünk folytatni.

(Fotók: Gangaray FB)

kommentek: 0

Tovább olvasom

Béke, menyegző és mañana

Három rövid táncetüddel nyitotta a Budapest Táncfesztivált az Egri Bianco Danza kedd este a Nemzeti Táncszínházban. A nyolc táncosból álló társulat vezető koreográfusa Raphael Bianco, szupervízora pedig az olasz táncélet kiemelkedő alakja, a 85 éves Susanna Egri. Ez alapján komoly elvárással indul neki a tánckedvelő az estének és mélyen megérinti, hogy a nézőtér nincs dugig, nem ülnek a lépcsőkön, de azzal nyugtatja magát, mindenki azt szereti nézni, amit már megszokott. Az EgriDanza pedig nem mindennapos látvány.

Felgördül a függöny, zendül a zene (Arvo Paert), megnyugtatóan selymes fény terül szét a színpad közepén, remeg a tánckedvelő gyomra, mint valami gourmandé, aki épp egy zsengerózsaszín szűzpecsenye fölé hajol, s az első pillanatok meg is telnek ezzel a mámorral. Az újszerű technika, a köldökből emelkedő táncosok, a nagyon hirtelen, mégis tökéletesen irányított, kecses mozdulatok, és az elképesztően gyönyörű testek teljesen lekötik a figyelmet. Egy ideig. Aztán marad a téma, a békekeresés, a duettekben és szólókban elmesélt egyedi sorsok azonossága, a transzcendensnek, Istennek való megfelelés vágya....ami gyorsan kifogy. Mintha Isten kis angyali hadserege táncolna, szárnyalnak és elbuknak, lecsúsznak (tágyakról és pillanatokról is néha), közelednek az Úrhoz, a Fényhez, de mindhiába.

Az útkeresés szelídségét és félénkségét a meg nem talált felett érzett düh váltja föl, ami érthető, mégis indokolatlan kiabálásba és rohangászásba csap át, harsonák fémes rikoltozása mutatja meg az áldás hiányának sebeit, a megrendült hit helyére nyers erő tolul. Tolulna, egészen pontosan. Mégis, a mozdulatok lágysága ellentmond a témának, a kín, a bánat nem jelenik meg, elmossa a mozdulatok profersszionalizmusának örvénye. S bár a darab vége csilingelő ámen, ez a lelki békéhez mintha mégis kevésnek bizonyulna.

De jön a következő, talán kevésbé hosszú, talán kevésbé túlmesélt: a történet egyszerű, egy házasságba kényszerített pár keserve a menyegző előtt. Szép díszlet (két hatalmas tükrös szekrény, néha létra, néha ágy), puha fények, mintha egy fekete-fehér film elevenedne meg a színpadon.  Balról három halálmadár-nő hozza a fehér gyolcsot a mezítelen arának, aki tiltakozik, hevesen fáj, jobbról a vőlegény magányos tánca tükröződik. A zavaróig intenzív zene elviszi a balhét, mozgatja a drámát, a tánc vokálozik, az operáé a főszerep. Sztravinszkijt ki ne szeretné? A feszültségek nem tartanak ki, nagyon sokat mozdulnak, de keveset mondanak - miközben a mozdulatok még mindig fantasztikusak, túlontúl végigjátszottak, az absztrakció lehetőségét sem hagyva a nézőnek. Minden sok: sok a kényszer, sok a nővér és a fivérek, sok a mozgás  és nincs tér annak, aki nem a színpadon van. Olaszok, talán ez az ok, mindent mondanak, ami történik. Aztán egy felszabadító gondolat szabadul be a jelenet végére: vörös fényben ázik a nászi ágy. Tökéletes.

A harmadik etüd mindent megmagyaráz. Érthetővé válnak a cizellált mozdulatok, a lendület és az elfojtottság érdekes keveredése, a nüanszok. Cesaria Evora dalaira mindenki megmozdul, s megbocsátja, ha volt mit. Okos zárás, ugyanazokkal a fenntartásokkal: a kellemes koreográfia követi a zenét, bármennyire bájos és megyerő is a tapsrend a végén. Egyenként jönnek ki a táncosok, mindenki saját karakterének megfelelően kap egy kis szabadjátékot. Jól sül el: senki nem virgázza túl, viszont mindenkiben megnyílik a humor.





kommentek: 0

Tovább olvasom

Isadora Duncan arra emlékeztet, hogy az emberi lét lényege a test, a lélek, a szellem és az érzelmek integritása és harmóniája - ez a mottója a modern táncművészet megalapítójának, a klasszikus balett megújítójának tartott táncosnő művészetét képviselő táncsoportnak, az Isadora Duncan Táncegyüttesnek.

Isadora különös életet élt és egészen groteszk, brutális halált halt. A nő, aki levette a spicc-cipőt és a tütüt, aki a természetesség jegyében élt és alkotott, görög tógákban táncolt, életét egy cabrioban ülve, vezetés közben veszítette el úgy, hogy nyakára tekeredett a selyemsáljával gyakorlatilag önmagát fojtotta meg.

Egy nyomorban élő ír bevándorló család gyermekeként látta meg a napvilágot, szülei először Chicagóban majd New Yorkban, később pedig Párizsban próbáltak szerencsét, s hurcolták magukkal az akkor már különleges tehetségéről híres leányukat is. Még a szigoráról ismert Greffhul asszony előtt is megállta a helyét saját, Gluck Iphigéniájára készített koreográfiájával. Nem kellett sokat várni, s Isadora meztelen lábai előtt hevert Berlintől Athénig minden nagyobb európai város. Néhány év múlva pedig iskoláiba vágytak a legnagyobb tehetségek is.

Szakmai sikereinek árnyékában magánéleti tragédiák sora húzódott meg: Duncan gyermekeit is autóbalesetben veszítette el, mindketten a Szajnába fulladtak. Első férje Edward Gordon Craig volt, akivel egy közös lányuk született, de ezt a házasságot sebtiben egy második, és egy kisfiú születése követte. A férj ezúttal a varrógép- és fegyvergyáros Paris Singer volt. A két gyerek halálát kiheverni nem tudó nő hisztériája elől Singer egyszer csak meglépett, így ez a házasság is véget ért.

Isadorát 1922-ben egy moszkvai gyermekbalett-intézet létrehozására kérték fel, ahol beleszeretett a nála 18 évvel fiatalabb Szergej Jeszenyin költőbe, s azon nyomban hozzá is ment. Isadora a rövid szenvedély után gyorsan beköszönő boldogtalanságában olajra lépett, három évvel később pedig az egyébként is depressziós Jeszenyin öngyilkos lett.

Felfogását, életmódját, művészetét persze sokan csodálták és sokan gyűlölték - egyszerre imádták és elítélték. Karel Reisz 1968-ban készült filmje, Vanessa Redgrave-vel a címszerepben ennek a tragikusan sikeres életnek állít emléket.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Kedd este lép föl a torinoi EgriBiancoDanza a Nemzeti Táncszínházban - kezdődik a Budapest Táncfesztivál. Nyitódarab a Da nobis pacem, koreográfus Raphael Bianco, korunk egyik legkiemelkedőbb olasz koreográfusa. Bár az társulat Susanna Egri nevének és tudásának köszönheti sikereit, ma már Bianco rakja össze a koreográfiákat - a világhírű táncosnő supportálásával.

Raphael Bianco 12 éves kora óta táncol: párhuzamosan tanult balettozni és mélyült el a modern táncművészetben is. 1988-92 között tagja volt Egri akkori társulatának, ami akkor még nem közös nevüket viselte, majd táncolt ezer helyen, Párizstól Budapestig, míg végül kikötött a kályhánál, Susanna Egrinél. A Da nobis pacem a békekeresés darabja: a kiábrándult, kiégett, mindennapokba száradt ember keresése, menekülése a transzcendenciába, vágya a megváltásra. Arvo Pärt darabja, a "Da pacem Domine" ihlette.

„Felfedeztem, hogy elég, ha csupán egyetlen hangot szólaltatnak meg gyönyörűen. Ez az egyetlen hang, vagy egy csendes ütés, vagy egy pillanatnyi csend megvigasztal" - mondta egyszer az észt zeneszerző, a tintinabulli hang (kis harangok csengésére emlékeztető énekhangok, hármashangzatok) megálmodója.

Pärt 1935-ben született Paideben, Észtországban. Sokáig rádióhangmérnökként dolgozott és filmzenéket írt, de zeneszerzést is tanult eközben a Tallinni Konzervatóriumban. Sosztakovicsba és Prokofjevbe habarodott bele karrierje elején, aztán a schönbergi dodekafón technika ragadta  magával, majd megelégelte a bonyolultat, a zakatolást és visszafordult: a gregorián zene és a 14-16. század felé. Ekkor született meg ez a kristálytiszta tintinabulli, a hármashangzatok e speciális kompozíciós eljárása. Pärt neve ekkoriban már jól csengett, úgyhogy könnyedén disszidált Észtországból: a szovjet diktatúra elől előbb Bécsbe, aztán Berlinbe költözött. Néhány éve a modern európai egyházzene megteremtésében vállalt szerepéért Európai Egyházzene Díjjal tüntették ki.

Vissza a tintinabullihoz: az olasz táncegyüttes hármashangzatainak harmóniája úgy alakul ki, a sok egyéni keresés, a semmi kis sorsok közben önállóan csendülnek fel- majd olvadnak bele ebbe az egységbe, miközben nem zúg a világ köröttük. "Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje" - ahogy írja Pilinszky János az Apokrifben. Kedden táncban a vers és a béke.

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Hamvas Béla szerint Freud, Darwin és Marx olyan problémákat fogalmaztak meg az emberiség számára, melyek előttük nem léteztek, azóta viszont képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Ők - a fejlődéselmélet, az osztálytársadalom vagy a tudatalatti fékezhetetlen valósága - azok a "betegségek", melyekre nem találjuk a gyógyírt, bár amíg nem volt nevük, nem is szenvedett tőlük senki. A kétely a táncpszichológia kapcsán is így motoszkál: mi van, ha a táncra pakol valami levakarhatatlan őrületet, amiből aztán nem szabadulunk évtizedekig? 

Peter Lovatt, a téma szakértője nem a pszichológia, hanem a táncterápia oldaláról keveredett a területre: először a Parkinson-kór és a tánc kapcsolatát vizsgálta. Pontosabban azt, milyen táncok gyógyítják vagy stabilizálják egy Parkinson-kóros beteg állapotát. Összepakolt egy kutatócsoportot neurobiológusokból, fizikoterapeutákból, koreográfusokból és kognitív pszichológiában jártas szakértőkből, hogy kiderítsék, melyik táncstílus javítja leginkább a betegek állapotát. Lovatt először táncos és aztán pszichológus, mára már a hertfordshire-i egyetem táncpszichológia kutatócsoportjának vezetője. Amikor nem ezzel foglalkoznak, akkor azt vizsgálják, hogy bizonyos mozdulatok milyen gondolkodási mintákat erősítenek.

Rájöttek például, hogyan öli a kreativitást az osztályteremben zajló tanítás pusztán azzal, hogy korlátozza a mozgásukban a gyerekeket. Bizonyították azt is, hogy mozgás közben élénkebb és frissebb a gondolkodás. Persze tapasztalati úton eljut ide bármelyik nempszichológus szülő is.

A kiegyensúlyozottsághoz bármilyen mozgást választhatsz? Vagy a tánc különleges?

A táncpszichológia szerint nem elegendő róni a köröket a Szigeten, mert a tánc - pszichológiai szempontból - több mint mozgás, "teljesértékű" kommunikáció: tökéletesen alkalmas az érzelmek, gondolatok kifejezésére, szemben a kocogással. Ha pedig kommunikáció, akkor segítségével felderíthetőek a beszorult feszültségek, gátlások, pszichés, mentális problémák, sőt, orvosolhatóak is.

20 percet tánc után a lelki problémákkal is sokkal egyszerűbb megbirkózni - állítja Lovatt. Ha stressz gyötör, ha elpárolog az ihlet, ha idegbajos a főnök és nem jut eszedbe semmi, egy a megoldás: tánc. Ráadásul Lovatt szerint ezt még csak tanulni sem kell, hiszen a legtermészetesebb dolog, ami történhet velünk, hogy táncra fakadunk néhány percnyi jó zene hallatán. Szemben a (már sokszorosan meghaladott) freudi elmélet feloldhatatlan görcseivel Lovatt instant választ ad a lelki defektre: mozdítsd meg.

Itt pedig a másik oldal: hogyan válaszol a táncos a pszichológiai kérdésekre? Inspriált pszichológia: eltáncolva. Szintén egy Lovatt-projekt.

kommentek: 0

Tovább olvasom