Ismét kiosztották a legjobb hazai kortárstánc-előadásnak járó Lábán Rudolf-díjakat. Az idei díjat a "pimasz improvizációiról" és "kódolhatatlan káoszáról" felismerhető Hodworks munkája, a Szólók és Góbi Rita Reptében című szólója kapta. Ebben az évben különdíj is járt, amit a fogyatékkal élők művészeti integrációjáért az Artman Egyesület érdemelt ki.

Fotó: Dömölky Dániel/ Cuhorka Emese

 

Arról, hogy melyik volt a legizgalmasabb, legkiemelkedőbb kortárstánc produkció, minden évben egy független szakmai zsűri dönt. E két minőség – a függetlenség és a szakmaiság – megrendíthetetlen hitelességet kölcsönöz a Lábán Rudolf-díjnak, ezért is várjuk már 2005 óta minden évben, hogy kiderüljenek a díjazottak.

Persze már a nomináltak listája is sokatmondó: idén nyolc produkció került be a legjobbak közé.  

Frenák Pál: A fából faragott királyfi (Frenák Pál Társulat/Magyar Nemzeti Balett)
Varga Csaba: From Helix to Vortex (Duda Éva Társulat)
Simkó Beatrix: Kerengő (Közép-Európa Táncszínház)
Molnár Csaba: Lilith (Közép-Európa Táncszínház)
Szász Dániel: Loop (Tünet Együttes)
Góbi Rita: Reptében
Hód Adrienn: Szólók (Hodworks)
Fehér Ferenc: The Station

A két díjazott mellett egy különdíj is született 2018-ban, amit már a nomináltak listájának nyilvánosságra hozatalakor megtudhattunk: a fogyatékkal élők művészeti integrációjáért kapta meg az Artman Egyesület.

A tánc, a mozgás mindig tanít

– írja Králl Csaba laudációjában.

Minél többet foglalkozik vele az ember – ha nem táncosként, koreográfusként, hát kritikusként –, annál inkább rájön, mennyire keveset tud róla, mennyire nem ismeri. Számot ad technikáról, stílusról, mondanivalóról, alkotói szándékról és sok egyébről, hisz ez a feladata, de alig-alig tud számot adni a tánc, a mozgás valódi természetéről, mibenlétéről, lényegéről. Mitől működik valami, és mitől nem? Mi a nyitja, mi a titka annak, hogy ami tánc címén belül, az előadóban zajlik, kevés látható jellel, az van, lehet annyira izgalmas, akár egy sok szereplős, látványos koreográfia? Miért több, hitelesebb esetenként egy nem az elvárásaink szerint működő test tétova gesztusa, mint a legprecízebben végrehajtott balettmozdulat?

Az ArtMan mindent összevetve már húsz éve foglalkozik fogyatékkal élő emberek mozgásterápián keresztüli integrációjával. Bóta Ildikó, az ArtMan egyik tagja így fogalmazza meg az egyesület crédóját

A művészeti alkotó tevékenység átformál, gyógyít, alkotót és befogadót egyaránt. Így válik az adott társadalom mentálhigiénés felületévé. Az előadás és a próbafolyamat lehetőséget ad a szinte dogmává merevedett előítéletek, tévhitek és sztereotípiák megbontására. A testtudati technikákon és improvizáción alapuló kortárs táncszínház fogyatékos művészei jelenlétükkel újratanítják, hogyan használjuk elfelejtett képességünket, az önreflexión alapuló, belülről fakadó átalakulást.

Fotó: Mészáros Csaba

Az idei Lábán Rudolf-díj egyik díjazottja Hód Adrienn, akit tavaly is éppen ezen apropóból kérdeztünk meg arról, milyen is a magyar kortárstánc helyzete, és milyen határokat érdemes még feszegetni. 

Az idei, Szólók címet viselő produkcióról Artner Szilvia Sisso írt laudációt.

Fotó: Dömölky Dániel/ Hodworks

Hód Adrienn társulata, a Hodworks alig több mint tíz éve van jelen a kortárstánc-szcénában, de mára megváltoztatta a színpadi szabályokat. Érzékenységüket perverzitásnak, üdítően friss szemléletüket pimasz provokációnak, az improvizációikból kimentett, különleges nyelvezetüket kódolhatatlan káosznak is magyarázták már. Ismerős és érthető is a kritika részéről, hiszen minden kornak és műfajnak megvan a maga radikálisan újat akaró csapata. A punk nem halott, viszont nem is akar tetszelegni semmilyen más szerepben, mint ami. Megkérdőjelezni akar dolgokat, kiengedni a szellemet a palackból, megmutatni azt, aminek mások szerint nem volna ildomos látszania. Aki lemarad, az kimarad.

A kísérleteik nyomán jó pár radikális, de kellemes humorú előadásukat élvezhette a nemzetközi táncélet is az utóbbi években, és most született egy kvázi összefoglaló jellegű mű, amely történetesen szólókból áll, de önmagában is egy egész estés előadás. Marcio Canabarro, Cuhorka Emese és Molnár Csaba táncolják és játsszák a 18 szólót, amely előadónak és közönségnek egyaránt embert próbáló, de olyan feladat, hogy különlegesnek érezheti magát közben néző és résztvevő is. Nincs klasszikus nézőtér, körben ülnek a nézők, akik kénytelenek kapcsolatba lépni az előadókkal és reagálni a történésekre, sőt megvan az az illúzió is, hogy hatással vannak a darab menetére. Nagyon pontosak az improvizáció keretei, mégis úgy érezzük, hogy semmi nincs kőbe vésve. De szívesen bedőlünk nekik, mert megszoktuk tőlük, hogy csak a mi érdekünkben gátlástalanok. Az előadók négy felől lépnek be a térbe, mesélve a görcs és a vágy szembenállásáról, mint a kortárs tánc harlequinjei, megejtő vagy tömény nevetés kíséretében megosztva a maguk kizökkent világát. A két dühöngő varázsló között egy csendes őrült, Marcio Canabarro jelenik meg minduntalan önkifejezése nyugodt extázisával, akár egy szent a csatamezőn. Van, hogy óriásbáb-variációkat készít saját magából. Eszelős. A néző pedig vágyakozik vele tartani. Félidőben színházi jelenettel váltanak. Molnár szélről, majdnem mozdulatlanul az aktuális előadás értelméről stand-up-ol. Innentől egymásba csúsznak a szólók, kiszélesednek a történetek, a szereplők átszólogatnak egymás jeleneteibe, tehát nem tartják be a szólók írott és íratlan szabályait sem. (...)

A másik díjazott egy "valódi" szóló volt, Góbi Rita Reptében című alkotása. A darabot Török Ákos laudálta.

Góbi Rita szólója mestermunka. Egy rebbenékeny lélek legmélyére enged bepillantani, talán nézni is illetlenség, mégis felemelő. Inas légiessége és energikussága madárlétként mutatja meg az embert. A népmesei hagyományból jól ismert a madárasszony története, akit a férfi tollruhájától megfosztva tehet szerető társává és gyermekeik gondos anyjává, ám ha bármikor is megtalálja ezt a ruhát, magára öltve azonnal elrepül. Góbi Rita ezt a madárasszonyt legmélyebb magányában mutatja meg nekünk, már nincs a földön vagy még nincs a földön: madárként otthonos, emberként otthontalan a levegőben. 

Fotó: Mészáros Csaba

Reptében nem illusztrál, nem madárkodik, nem mesél és nem szól ki nekünk. Tiszta tánc. Nem szól direkt módon a táncosról, sem a tánchoz való viszonyunkról, rólunk és a világunkról van megmutatnivalója. Előbbiek miatt zárt, utóbbi tekintetében revelatív műalkotás. Góbi Rita szólója emellett a legritkább módon önazonos. Nem csupán azért, mert a különös, helyenként lényszerű mozgássorokat vélhetően rajta kívül senki más nem tudja ilyen koncentrált intenzitással előadni, de mindeközben nem egy táncost látunk táncolni, hanem csak egy táncot – és pont.

És az átadás estéjén egy új díjat is bejelentettek: a Trafó és a Színház folyóirat a jogutódok engedélyével Halász Péter-díjat alapít. Az évente odaítélt elismerést az előző naptári év legizgalmasabb, leginnovatívabb, legprogresszívabb független színházi előadása érdemli ki.

Halász Péter neve a magyar és a világszínház számára a függetlenséget jelentették: szabadságot, kreativitást, reflektivitást, bátorságot, mindezt tartalomban, eszközhasználatban és kifejezési módban. Nemcsak a színházcsinálásban jelentettek újdonságot, de megváltoztatták a nézői/befogadói elvárásokat, attitűdöket is - írja  közleményében a Trafó.

A döntéshozatal két körben történik majd. Egy tágabb kör javaslatot tesz, ők a sokatlátók, egy szűkebb grémium pedig dönt és kiválasztja azt az egy produkciót, amely megkapja a díjat. A Halász Péter jogutódok nevében/képviseletében pedig Vajdai Vilmos is javalatot tesz egy produkcióra.