A klasszikus balettirodalom darabjaira ma ugyanúgy kíváncsi a közönség, mint néhány évtizeddel ezelőtt, az Erkel széksorai megteltek minden Giselle előadáson, és A bahcsiszeráji szökőkútra sem könnyű jegyet venni. Dózsa Imre balettmester szerint ez a rajongás nem szűnik meg soha, mert “mindig szükség lesz erre a gyönyörűségre, erre az érzelmi töltöttségre, erre a tökéletességre, amit a klasszika ad”. Interjú

Dózsa Imre a Giselle c. darabban Albert szerepében/ Forrás: az Operaház Archívuma

 

Reneszánszát éli a klasszikus balett?

A  kortárs vagy modern balett elképzelhetetlen klasszikus alapok nélkül. Budapesten vannak nagy klasszikus előadások, mint a Giselle, ami a szívem csücske, vagy A bahcsiszeráji szökőkút, mind teltházzal mennek, tehát ilyen szempontból is igaz, hogy most jó időszakát éli a klasszikus, de abból a szempontból is, hogy valójában egy Forsythe darabban is jelen van a klasszika, hiszen a technikai tudás nélkül eltáncolhatatlan.

A Giselle az Ön életének egy kísérőmotívuma.

A vizsgakoncerten Giselle pas de deux-t táncoltam, még mielőtt diplomáztam volna. Minden Giselle előadáson ott voltam annak idején az Operaházban. A premiert Kun Zsuzsával és Fülöp Viktorral láttam. Azt hiszem még jobban szerettem részt venni benne, mint nézni.

Albert szerepével léptem fel Moszkvában, Szentpétervárott, mindkét balettbirodalmi székhelyen Kun Zsuzsa partnere voltam. De New Yorkban is előadhattam a berlini Deutsche Operrel, Londonban a Fesztiválbalettel táncoltam. 

Dózsa Imre és Pongor Ildikó a Giselle c. darabban/ Fotó: az Operaház Archívuma

 

A Giselle Moszkvától Londonig változtatás nélkül ugyanaz?

Mindig ugyanaz, minimális változások lehetnek benne.

Abban sincs változás, ahogyan Albertet megformálta? Változott a karakter az Ön élettapasztalatával? 

Érdekes, amit kérdez, természetesen van valamennyi változás. Az ember tisztul, őszintébb lesz, manírokat veszít. Ez a változás nem direkt, ahogy a táncművész fejlődik, ahogyan az elméje, az esze, a teste, a lelke alakul az évek során, az mindenképpen hatással van a szerepre, amit megformál. A darab érdekében mindenképpen érdemes előre menni, folyamatosan fejlődni. A Giselle egyébként tényleg egy közönségdarab, mindig hatalmas ovációval fogadták az emberek, olyan is volt, hogy egy néző, miközben dobta a csokrot, a lendülettől beborult a zenekari árokba, egyenesen a dobra.

Pongor Ildikóval a Giselle c. darabban, 1984-ben/ Fotó: Operaház Archívuma

Mi ennek a darabnak a titka? Mitől ilyen kortalan?

A Giselle több mint a hűtlenség, több mint a megbánás, mint a szokásos háromszög… Ez a darab az ember veleszületett érzelmeinek, kötöttségeinek egyfajta összegzése. A közönség nyitott a tiszta érzelmekre, a drámára, a katarzisra. Hiszen az egész második felvonás egy katarzis. Mind a három szereplő őszintén szerette a másikat, mégsem született meg a boldogság, nem találhatták meg a földi, csak a földöntúli boldogságot. Nem is szólva a koreográfiáról, a villik tánca például minden alkalommal könnyet csal a szemembe, akárhányszor látom.

Pártay Lillával az Ez lenne a halál c. darabban/ Fotó: Operaház Archívuma

Milyen átadni ezt a szerepet?

Él bennem egy kép, amit én csináltam. Borzasztóan fontosnak tartom, hogy aki vezeti a próbát, ne önmagát, hanem a gondolatait lássa vissza. Szabadon kell hagynom, hogy ők - most Leblanc Gergellyel dolgoztam - fogalmazzák meg a saját Albertjüket, támogatnom kell, hogy tisztán szülessen meg az a karakter. Nagyon nehéz munka ez, de rendkívül fontos. Minden mesternek, pedagógusnak tudnia kell, hogy nem ő a főszereplő. Ebben az évadban négy szereposztásban táncolta az együttes ezt a darabot, szívet melengető, hogy ennyi jó táncost tud kiállítani a Magyar Nemzeti Balett.

Végigkísérte Ön is az utat, aminek a végén ekkora és ilyen munkabírású lett az együttes. Gondolom nem lepte meg, hogy már négy szereposztást írnak ki.

Persze, hogy nem. Ez egy folyamat volt, nem az egyik pillanatról a másikra történt, és valóban, szerencsém volt ebben részt venni. Ugyanakkor nyilván a döntések és a felelősségek mindig a balettigazgatói kompetenciába tartoznak. Csak a legnagyobb, legmagasztosabb szavak jutnak eszembe, amikor az együttes munkájára gondolok. Alázat, türelem, tisztelet jellemzi ezeket a művészeket, és a végtelen “csinálás”, a munka. A mai rohanó világban a klasszikus balett ad egy hitet, egy támaszt, rámutat, hogy nem veszett el még minden szépség. Az, hogy teltházasak az előadások, azt jelenti, hogy ezt a szépséget, ezt az értéket a közönség is értékeli.

Fotó: Emmer László

Nyitott a közönség erre a táncnyelvre?

Nagyon és mindig. Régóta hallom, hogy a klasszikus balett “kihalófélben” van, de ezzel a jóslattal nem értek egyet. Ezt a szépséget semmi más nem tudja megteremteni, a táncművészetet sem a kultúra változása, sem a robotizált élet nem tudja megszüntetni. Mindig szükség lesz erre a gyönyörűségre, erre az érzelmi töltöttségre, erre a tökéletességre, amit a klasszika ad. 

A modern balett nem “tudja” ezt?

A modern általában nekem nem adja meg ugyanazt a szívbéli melegséget, a harmónia élményét, a “napsütésességet”. A mozdulatok is szaggatottak, nincs meg ugyanaz az ív, a mozdulatok és a zene egységét. Rendkívül elfogult vagyok ebben, tudom jól. Most visszatértünk a beszélgetés elejére: a klasszika szerintem mindennek az alapja. Nem tudom, hogy lett ez a táncnyelv ilyen tökéletes, szinte úgy mondhatnám, hogy “Égből született mozgásvilág”, de szerintem semmi más nem fogható hozzá.