Mégis, mi a baj a balettel? Kérdezi egy tizenegyéves kisfiú 1984-ben egy angliai kisvárosban erősen dühös apjától. Semmi. Azon kívül persze, hogy az apa bányász, ebben az évben indulnak Thatcher és a kormány ellen csákonyokkal és transzparensekkel a felmérgedt és kiéheztetett munkások, a család pedig bokszolónak szánja a fiút, mert azt gondolják, ez az egy út, ami a nyomorból vezet kifelé. Viszont Billy tehetséges.

Mi pedig imádjuk ezt a mesét, amikor a csillag felragyog a többség sötétségében és felemelkedik. De miért is van szükségünk ezekre a csodákra?

Billy, amint balerinák között elszánt arccal gyakorol.

 

Most már mondja meg valaki, mi a tehetség

A huszadik század elejéig ezzel a kérdéssel nem külünösebben foglalkoztak - legalábbis nem mérték tudományosan. Az életet leginkább az határozta meg, hogy ki milyen státuszba csöppent, a lehetőségeket a társadalmi elvárások kalickáinak körvonalai szabták meg. Ügyesek, kimagaslóan tehetségesek, vagy éppen hatékony talpnyalók is voltak persze mindig, de ők általában a harcmezőn (vagy a tanácsadók köreiben) bizonyítottak, kevésbé a világot jelentő deszkákon.

Aztán jött a pszichológia, hogy mérésekkel próbáljon meg rendet tenni az emberi elmében. Egy brit pszichológus, Charles Spearman az 1900-as évek elején azt gondolta, hogy vannak általános és speciális tulajdonságok, melyek összesítése és vegyülete tökéletesen leírja az emberi intelligenciát. (Ekkor Wundt már végezte az első kísérleteket Lipcsében, a világ első pszichológiai kutatólaborjában, Freud pedig örömmel mélyed el módos bécsi úrinők ösztönvilágában.) Spearman szerint ez színtiszta matematika: van a g-faktorom (általános) meg az s-faktorom (különleges), ezeket megmérem és lerajzolom. Amilyen mintázat sok van, az az átlagos ember(gyerek), ami eltér, az a különleges. Ha sok az eltérés, akkor vagy nagy a baj, vagy nagy az öröm (nyilván attól függően, hogy az adott kultúra milyen eltérés felett ujjong).

Ő volt Spearman, a faktoranalízis atyja, az 1910-es évek környékén.

A tudomány szerencsére meghaladta ezt a nézetet, ma már - Howard Gardnernek köszönhetően például - azt gondoljuk, hogy sokféle intelligencia létezik, nem kettő. Intelligencia például a zenei, a téri-vizuális, a nyelvi vagy a testi-kinesztéziás. A sokféle intelligenciát pedig sokféle módon mérjük. Azt pedig, hogy ki a tehetség - és ki miben lehet tehetség - szintén. De van, ami nem változik: évezredek óta szeretjük a szórakoztató tehetségeket, akik énekelnek, táncolnak, játszanak nekünk. Csak nem mindegy, hogy mit.

Mert Billy Elliot szegény éppen egy olyan családba született, ahol a balett iránti vonzalmát finoman szólva is kritizálták. Egyrészt túl csajos, másrészt egyáltalán nem bunyós, harmadrészt kit érdekel, negyedrészt nem jó semmire. De mint minden valamire való tündérmesében, Billy balett iránti szerelme meggyőzi a családot, a kis gyönge dudva áttör a romos, penészes téglákon és gyönyörű virággá sarjad. De miért kell nekünk, nézőknek újra és újra minden show? Miben reménykedünk?

Ez a film arról szól, hogyan találták meg Billyt Elton Johnék, amikor a Broadwayen elkezdték próbálni a musicalt.

Úgyhogy megkérdeztünk egy pszichológust, hogy miért imádjuk a tehetségkutatókat.

Cziglán Karolina pedig azt válaszolta, hogy azért imádjuk ezt a cirkuszt, mert

több műfaj előnyeit egyesítik, ennek megfelelően többféle pszichológiai igényt kielégítenek. Egyrészt van egy szórakoztató produkció, amit kikapcsolódás nézni. Másrészt a verseny, a drukkolás izgalma miatt: az ember választ valakit, aki számára különösen szimpatikus, vele azonosul, innentől kezdve a sikerét közvetetten a sajátjaként éli meg. Harmadrészt emberi sorsokkal is találkozunk, az azonosulás révén belehelyezkedünk mások életébe, vele izgulunk, örülünk, szomorkodunk, olyan érzelmeket élünk át, amik többek, mint a hétköznapi rutin nyújtotta élmények.

Ezért azt is megkérdeztük, hogy szülőként hogyan viseljük el a gyerekünk tehetségét.

Önmagában az, hogy valaki tehetségesnek látja a gyerekét, az egészséges viszonyulás része, és ez azt jelenti, van szeme a szülőnek arra, hogy meglássa a gyerekében rejlő lehetőségeket, azt, hogy miben ügyes. Azonban előfordul, hogy egy szülő kifejezetten igényli, hogy gyereke valamiben kiemelkedő, különleges legyen, kutat az ilyen jellemzők után, ez már a szülő nárcisztikus igényéről szól. Arról, hogyha a gyerek valamiben kiemelkedik, közvetetten önmagát is különlegesnek élheti meg a szülő. Sokszor előfordul, hogy a versenyeztetés inkább a szülő igénye, amivel persze azonosulhat a gyermek, aki érzi a szülői elvárást. Amíg a gyermek életkori igényeit figyelembe véve történik a tehetséggondozás, és nem veszi el tőle a gyerekkort (bármikor kiszállhat, van ideje játszani stb.), addig rendben van. Probléma akkor van, ha a családban kialakul egy akár kimondott, akár ki nem mondott, mégis érezhető elvárás, hogy a gyereknek jobbnak, különlegesebbnek kell lennie az átlagnál. Ilyenkor a gyerek úgy érzi, a szülői elfogadottság ehhez a teljesítményhez van kötve, és ez túlzott terheket ró rá. A gyereknek szüksége van arra az érzésre, hogy a szülő úgy látja teljesnek, tökéletesnek, amilyen valójában (esendőségével, hibáival együtt), és nem kell produkálnia az elfogadottsághoz. Ha túl nagy hangsúlyt kap egy családban, hogy milyen eredményei vannak a gyereknek, az ezt a feltétel nélküliséget kérdőjelezi meg.

Ő Cziglán Karolina, pszichológus.

Az pedig, hogy elviselhető -e egy ekkora figyelem a tehetséges gyerek számára, már csak rajtunk múlik. A nézőn, a környezeten, a családon, a tanárokon. De ezt már Szirtes Tamás mondta, aki éppen Billy Elliot szerepére castingolt 9-11 éves srácokat. 2016-ban ugyanis a Magyar Állami Operaház az Erkel Színházban mutatja be a világhírű musicalt, melynek Elton John írta a zenéjét. A srácokat már kiválasztották, most indul a tréning, hogy néhány hét múlva kiderülhessen, ki bírja legjobban a strapát. Mi pedig megkérdezzük majd őket is.

Forrás: opera.hu