Tíz éve a tánc egyik hazai fellegvára, támogat és befogad mindent, amit szakmailag magas szintűnek ítél, legyen az modern vagy népi, gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló. Török Jolán, a Nemzeti Táncszínház alapítója és igazgatója decemberben tizenegy év után köszön le posztjáról. Az igazgatónőt az intézmény anyagi hátteréről, a szakmai munkáról és a táncművészet állapotáról kérdeztük. INTERJÚ TÖRÖK JOLÁNNAL, A NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ IGAZGATÓJÁVAL.

A független alkotók helyzete 2012-ben végképp ellehetetlenülni látszik, a Nemzeti Táncszínház állami támogatása is megcsappant, s ebben a pillanatban következik be egy igazgatóváltás. Többszörösen nehezített a pálya. Leköszönő igazgatóként, az elmúlt tizenegy év ismeretében miként látja a színház jelenét és közeljövőjét? Ez az intézmény valamiképp az Ön gyermeke, s még csak most lett felső tagozatos.

Tudni lehetett rólam, hogy a Nemzeti Táncszínház tízéves évfordulójának megünneplésekor lezárom ezt a korszakot, ezt korábban is mondtam. Úgy érzem, hogy amit egy befogadó színház koncepciójában meg lehet valósítani, azt megvalósítottam. Úgy gondolom, hogy a táncszínház egy infrastruktúra, tartalommal a fellépő együttesek töltötték meg. Úgy ítélem meg a hazai és külföldi nézők visszajelzése, és nem a saját szubjektív ítéletem alapján, hogy nagyon jól is működik. A Nemzeti Táncszínház egy stabil intézmény.

A rendszer igen, de a fenntartás problémás lehet. Egyrészt kérdés, hogy a független társulatok életben tudnak-e maradni.

Ha a független társulatok működése a kérdés, akkor azt gondolom, hogy a 2012-es év annyira katasztrofális volt számukra, amelytől szinte nem is tudom, hogyan tudtak életben maradni. Jelen pillanatban szerencsére léteznek, ami részben annak is köszönhető, hogy a függetlenek egy nagy része a táncszínház repertoárján jelen van. Ezért, ha nem is nagy előadás-költségtérítéssel, de az előadásokat megtartottuk. Kicsit szégyellem magam ezért a büdzséért, de annyi pénzt vontak el a Nemzeti Táncszínháztól is, hogy nem tudtunk másképp dönteni. Szerintem a lehetőségekhez képest jó kompromisszum született, mikor minden területen az előadás-költségtérítések tekintetében is csökkentettük a költségeket, mert nézők vannak, előadásokra igény van, és kisebb előadás-költségtérítésért is elvállalták a fellépők, hiszen ez a hivatásuk. Mindenki meghúzta a nadrágszíjat, de a színház a fennállása óta minden szolgáltatójának, művészeti és működési oldalon egyaránt, ki tudta fizetni a díját. Nem mondom, hogy nem volt halasztott számlateljesítés, de mindent igyekeztünk minél előbb rendezni. Gazdasági egyensúlyt is sikerült kialakítanom ebben az évtizedben.

Milyen arányban van most a jegyár bevétel az állami támogatások összegéhez képest?

A jegyárakból, pályázatokból és egyéb forrásokból származó bevételünk összesen megközelítik az állami támogatás ötven százalékát.

Önerőből ezek szerint nem működik a Nemzeti Táncszínház?

Nem működik önerőből. Ez egy nemzeti intézmény, és feladata, hogy széles társadalmi réteg számára biztosítsa a jegyek megvételének lehetőségét, ezért nagyon kell az állami támogatás. Költségeinket növeli – de ez hozzájárul a sokszínűségünkhöz -, hogy több helyen tartunk előadásokat: a Refektóriumban, a színházteremben, nyáron a Karmelita udvarban, valamint a telephelyünkön a Művészetek Palotájában. A MÜPÁ-ban ráadásul nagyprodukciók kerülnek bemutatásra, amelyek előadás-költségtérítése nagyobb, mint a Várszínházban, sőt a MÜPÁ-nak az alapszolgáltatáson felüli költségeket is fizetnünk kell. Hatalmas a működési költség, de mindig addig nyújtózkodunk, míg a takaró ér. Ezt megérteti az ember a szolgáltatókkal is. És megértésüknek köszönhető, hogy ilyen stabilak vagyunk és nem csináltunk tartozást.

Ez a jó viszony a művészekre is érvényes. Büszke arra, hogy a társulatokkal is különösen jó viszonyt ápol, sőt több koreográfusnak is Ön ad ötleteket a következő darabjához?

Igen, erre tényleg nagyon büszke vagyok. Sok évtized van ezekben a kapcsolatokban: húsz évet töltöttem a Táncfórumban, amit Galambos Tibor vezetett. S bár ott infrastruktúra nem volt, végül is ugyanezzel foglalkoztunk, színházat béreltünk társulatoknak, előadásoknak. Az egyébként sokkal nehezebb volt, hiszen mindig kellett megfelelő teret találni, vinni a közönséget magunkkal… Remélem, hogy itt sikerült egy otthont teremteni, ahol a táncművészek is jól érzik magukat.

December 1-én egy gálaműsor keretében köszöntötték Török Jolánt a Nemzeti Táncszínház társulatai


Ezt a jóérzést, ha van, biztosan megzavarta az elmúlt hónapok megosztottsága.

Nagyon érdekes és fájdalmas, hogy az előadó-művészeten belül a táncművészetet soha nem tették, és a mai napig nem teszik a helyére. Egy olyan összetett művészeti ágról van szó, ami a legrövidebb pályát jelenti a művész számára. Nincs ötvenéves táncos, akinek oda lehet adni egy díjat, hiszen legfeljebb negyven éves koráig táncolhat. Ráadásul az is bonyolítja a megítélését, hogy bár a néző minden érzékét igénybe veszi, nem fogalmazza meg, mit gondoljon, éppen ellenkezőleg, szabadon hagyja. Vannak, akik ettől egy kicsit megijednek, vannak, akik viszont megélik ezt a szabadságot. És a táncművészet csodája éppen ebben a szuverén szabadság megélésében rejlik.

Amihez föl kell nőni.

Igen, éppen ezért befogadó színházként fölépítettük a gyerek, ifjúsági és felnőtt előadások struktúráját, mindhármat minden stílusban. Ez egy nagyon komoly művészeti nevelés, pláne, ha a zenei világot is hozzávesszük. A kortárs előadásoknál drámapedagógusokkal együtt beavató színházi programot hoztunk létre. Rajzok, versek és mozgásképek készültek ezekből az előadásokból, és előadás után beszélgetés a látottakról. Nemzetközi munkánk kapcsán kiemelkedő társulatokat hoztunk be, de pl. Frenák Pál előadására, nyugodtan mondhatjuk, hogy francia-magyar koprodukció. S ma már nemzetközileg elismert a Tánc Világnapjára rendezett Budapesti Táncfesztiválunk. A világon mindenhol ünneplik a Tánc Világnapját (április 29.), de fesztivált ­­- kizárólag ezen alkalomból - csak nekem volt  lehetőségem  rendezni.

Hogyan lehet plasztikusan megfogalmazni, hogy mi a táncszínház és mi a Trafó helye a táncéletben? Frenák Pál tipikusan mindkét terepen otthonosan mozog.

A Trafó a kezdetektől abban a szerencsés helyzetben volt, hogy azt mondhatta, csak a legprogresszívebb előadásokat mutatja be. A Nemzeti Táncszínház nem vállalhatta ezt föl, nem ez volt a feladata. Nálunk a hagyományőrzéstől a szélsőségmentes kortárs darabokig minden jelen van. A MU, a Trafó és a Nemzeti Táncszínház nagyon jól dolgozott együtt. Nagyon sokat ültünk ennél az asztalnál együtt a vezetőikkel.

Ki döntött arról, hogy egy adott produkció hova „megy”?

A Táncszínház művészeti programjáról én döntöttem, és legelőször a Magyar Táncművészek Szövetségének tagjai léptek fel, amely megalakulásunktól is már szakmai garancia volt. A MU Színház adott otthont a kezdő alkotóknak, aki ott bizonyított, tovább ment a Trafóba, aztán jött ide is. Persze ez a helyzet is időről-időre változott.

Visszatérve az első gondolatmenethez, az elmúlt évtizedek hatékony együttműködésének ellenére a táncművész szakma most megosztott. Markó Iván ellen, a társulatának kiosztott támogatási összeg ellen az egész tánctársadalom fellázadt.

Ez rossz megfogalmazás. Nem Markó Iván ellen, hanem a táncművészet támogatási rendszere ellen tiltakozott a szakma, ezt szeretném nagy felkiáltójellel odatenni!

Olyan előadó-művészeti törvény született, ami egyáltalán nem szolgálja a táncművészet helyzetének megoldását. Ma is ugyanazok az együttesek vannak biztonságban, mint a rendszerváltás előtt, holott 20 éve működik Bozsik Yvette, 22 éve a Budapest Táncszínház a Földi Béla vezetésével, Frenák Pál, a Közép-Európa Táncszínház, de hadd ne soroljam. Ők a mai napig nem kaptak állami, önkormányzati státuszt, pedig kőkeményen bizonyítottak, hogy társulati formában próbálnak; járna nekik a biztonságos szektorba emelés. Még mindig a pályázati keretben vannak. Sőt, az új törvény szerint az az együttes kerülhet most kiemelt vagy nemzeti kategóriába, amelyik közszolgálati szerződést tud kötni valamelyik önkormányzattal. Az elmúlt két évben hány önkormányzatnak volt erre pénze vajon? A szakma meg tudta volna jelölni konszenzussal azokat a társulatokat, akiket minden további nélkül kiemelt kategóriába lehetett volna emelni, önkormányzati szerződés nélkül.

Nem elég erős a tánclobby?

Talán nem elég jó a stratégia. A kulturális kormányzat nem hajlandó a táncművészetet komolyan venni. A miniszter szaktanácsadó testületétől csak azt hallom, hogy az NKA kuratóriumban csak két fő lehet, hogy a Harangozó Gyula-díjat hétből kettőre vette le a kulturális államtitkár, hiába tiltakoztak. A Harangozó-díj az egyetlen táncszakmai díj. Arra viszont büszke vagyok, hogy a minisztérium kijelentette, hogy zászlóhajós intézményei között van a Nemzeti Táncszínház. Leköszönő igazgatóként azt gondolom, hogy ez a mögöttem lévő kemény éveknek a sikerét is mutatja, mint pl. a Prima Primissima díj is.

Ha most kezdené el ezt a tíz évet, van olyan, amit alapvetően másképp csinálna?

Ez érdekes, de nincs. Mindig figyeltem, mi történik körülöttünk, és amit láttam, az alapján állandóan változtattam. Mindig alkalmazkodtunk a piaci helyzetekhez megjelenésben, témákban, marketingben. Valószínűleg vannak olyan dolgok, amiket meg kell változtatni, én, aki benne vagyok, lehet, hogy nem látom már ezeket. Majd az új igazgató tesz ezért is. Úgy érzem, a szakmával valós kapcsolatot, valós párbeszédet folytattam, és mindig az ő művészeti munkájukért munkálkodtam. Figyeltem a körülöttünk változó világot, és próbáltam az elvárásokhoz igazítani működésünket.

Nagyon nagy váltást nem várhatunk, hiszen Ön készítette fel a leendő igazgatót, Ön mellett dolgozott az elmúlt években.

Nekem azt mondta, hogy a megőrzést és megújítást tűzte a zászlajára, ez megnyugtató, várom ennek tartalmi megjelenését.

Önszántából hagyja el a színházat. Egyszerűen belefáradt?

Igen, önszántamból megyek, nem küldtek el, sőt még öt évre föl akartak kérni. De nagyon belefáradtam. Ez nem nyolcórás munka. Nem öt napos munkahét. Nagyon szeretek kiállításra járni, koncertekre, színházba. Mostanában azt vettem észre, hogy bejövök reggel és hulla fáradtan beesek valahova este. Mindent tudni kell abbahagyni.

Nem jön ezután egy tétlen, depresszív állapot?

A profi táncnál is így volt, eldöntöttem és abbahagytam. Soha nem unatkoztam még! Most az foglalkoztat, hogy lehet segíteni az embereknek, az értelmes közösségben eltöltött szabadidő megszervezésében, megtanításában.  Megírnám a Hétköznapok Tankönyvét.

Tíz évvel ezelőtt mit tűzött ki maga elé?

Azt mondtam, hogy azon leszek, minél több előadás jöjjön létre a Nemzeti Táncszínházban teltházzal, és minél szélesebb hazai és nemzetközi körben megismertessem a magyar táncművészeket és alkotókat. A megismertetésen keresztül megszeretessem azokat.

Tíz év múlva mi lehet a célja a Nemzeti Táncszínháznak?

Javaslom, ezt kérdezze meg az új igazgatótól, Ertl Pétertől.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Hülye tökéletesség

Minden felkelésben a mozdulat a táncig visz, még ha recseg vagy ropog is, a mozdulat, ahogy kinyújtóztatod elgémberedett, álmokba merevedett tagjaid, lükteti, hogy most kelés, kellés van, kellések. Puritánok. Koponyára szorított jelenlétek, színes tejjel lágyított karcos kávék, forró vízsugárral szétmasszírozott izom-tiltakozások, ruhába bújtatott meztelenségek, mind, mind egy nagyon hétköznapi, mindennapi, hétfőtől vasárnapig tartó táncba visznek. Egyszerre befelé és kifelé, a vezényszavakkal ölelt teendőkig, most kinyújtod, aztán kigondolod, aztán elernyeszted és elengeded, most megfeszíted és rámosolyogsz, tovább feszíted és vicsorogsz, meghajlítod és gurgulázol, kifújod és eltemeted. Tisztán, egymástól elválva a feladatok mind megannyi apró táncetüdök, gyakorlások, puritán feketén, gödrös-ráncos, fekete szemek alján megbúvó kis fénycsíkok. Pina Bausch. Kiről lehetne beszélni másképp így?

Bauschra hivatkozni merész, ha az ember nem születik azonnal Bozsik Yvettenek például és nem veti oda Euridikét némi gondolkodás után Orfeusznak. Wisława Szymborskára sem könnyebb, a "költők Mozartjának" becézett irodalmi Nobel-díjas lengyel írót idézni humort, iróniát és imerettel teli mély emberséget feltételez.

Mindezt röviden.

Ha felolvasnám, ez sem volna több, mint 1:05. 

De nem is kell több egy táncfilmhez. Még egy jó táncfilmhez sem. 

Ráadásul van, akinek 1:08 alatt sem megy többet mondani. 

December 31-ig tart egy alig fellelhető táncfilmverseny a Daazo.com-on. Hátha valaki többet mutat majd, mint Bausch és Szymborska.

Wisława Szymborska: Hagyma 

A hagyma az egész más. 
Neki nincs belseje. 
Ő ízig-vérig hagyma, 
a hagymaság teteje. 
Kívülről hagymaforma, 
velejéig hagymányi: 
ha magába néz, nem fog 
semmi ijesztőt látni. 

Mibennünk idegenség, 
alig bőrlepte vadság, 
intern inferno rejlik, 
anatómia grasszál; 
a hagyma bent is hagyma, 
csavaros zsigerű, 
sokszoros meztelenség, 
legmélyig önszerű. 

Vitathatatlan lét ő, 
sikeres mű a hagyma, 
a nagyobbnak a kisebb, 
csökkenő a tartalma; 
elsőben második, majd 
harmadik, negyedik van, 
centripetális kvintett, 
kórusba álló visszhang. 

A hagymánál ékesebb hast 
nem látott a világ. 
Ön-dicsőségére körül- 
glóriázza magát. 
Bennünk: idegek, nyálkák, 
zsírok és rejtelmesség, 
s nekünk nem adatott meg 
a hülye tökéletesség.

(Kerényi Grácia fordítása, köszönjük neki)

kommentek: 0

Tovább olvasom

Raza Hammadi forrongása

"Van egy álmom. Egy álmom, amit sok barátommal megosztottam már, amiben sokan hiszünk. Ezt az álmot úgy hívják, tánc. A tánc sokszínű, a tánc szabadságot ad, nyitottságot. A szabadság maga az örökkévalóság" - így hangzik a tuniszi születésű koreográfus, Raza Hammadi ars poeticája. Hammadi már évek óta dolgozik együtt a Budapest Táncszínházzal, előtte Marokkóbanélt sokáig és a Tunéziai Nemzeti Balettet gazdagította tehetségével. Tanulmányait a hetvenes évek derekán a híres Matt Mattox-nál, a modern jazz tánc mesterénél kezdte. A mester úgy megkedvelte tanítványát, hogy néhány év múlva már tanársegédjévé tette, sőt alig telt el egy kis idő, elsők között hívták meg Maurice Béjart-hoz. Egyenes út vezetett innen a párizsi Ballet Jazz Art Company-hoz, ahol művészeti vezető, táncos-koreográfus vált belőle. 1990 óta járja a világot, vendégszerepel és koreografál mindenhol, ahol teheti. Budapesten született a MUR MUR DE LA MÉDITERRANÉE és a BOLERO.

Hammadi először 2002-ben dolgozott Magyarországon, Az európai című darabot mutatta be a Nemzeti Táncszínházban, majd itt (is) ragadt. Koreografálta a Pécsi Balettet (Elérhetetlen területek, Para Bango), de aztán mégis lecövekelt a Budapest Táncszínháznál. A Mediterrán 2006-ban, a Koreográfus-vallomások 2008-ban, a Ravel 2009-ben született. Legfrissebb darabjai pedig a MurMur és a Bolero. És miközben zakatol mint a gép, persze aggódik is a budapesti táncosaiért. 

Pénteken viszont elragadja a hév, az eksztázis - ha a koreográfust most nem is, de a nézőt -, a Bolero tüze.

Az orosz balerina, Ida Rubinstein tiszteletére komponált művet, Ravel Boleroját 1928-ban mutatták be először - s az elmúlt több mint nyolc évtizedben le sem vették a a műsorról a világ valamit magára adó színházai, operái. Pedig a véletlen szülte:Ravel egy zongoraművet, konkrétan Isaac Albéniz Ibériáját akarta szimfonikusokra hangszerelni, de még időben fülébe jutott, hogy ezt egy spanyol zeneszerző, Enrique Arbós már megtette. Arbós nagyon gálánsan viselkedett, átadta volna a jogokat az akkor már befutott zeneszerzőnek, de Ravel megváltoztatta az elképzelését és saját darabot írt a spanyol tánc, a boleró logikájára. Ezt a darabot először Fandangónak nevezte el - de nagyon gyorsan új címet kapott. És megszületett a nagy mű, Ravel betegsége előtti pillanatokban, a Bolero.

A mediterrán tenger dobbanásai és a spanyol tombolás pénteken egy színpadon, Raza Hammadi víziója szerint, a Nemzeti Táncszínházban lesz látható, a Budapest Táncszínház előadásában.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A meséket szeretem, amit itt láttam az a véres valóság, elviselhetetlen - szakadt ki az előadás végén a mellettem ülőből a felgyülemlett csalódottság, aki a jelek szerint önmagát inkább a balga királyfiak kasztjához érezte közel, mintsem az erőszakos erdei farkasokéhoz. Nincs mit tenni, a nap végén a nők mindig inkább a félistenforma izomkolosszusokhoz vonzódnak - és a modernitás nem tehet mást, mint hogy a mesét realizálja. 

Az első képben a két viaskodó-vitatkozó boszorkány még bármerre szőheti a történet fonalát, bár gerjedelmük és szenvedélyük már a kezdet perceiben is szétfeszíti a tündérmese kereteit. Kentaur díszlete pedig telitalálat: hol az őrjöngő rosszasság, hol a szelíd jóság tükröződik a másik fényében-árnyában. Aztán Csipkerózsika színre lépése mindent világossá tesz: a légies, szűzfehér alak nem a szemünk előtt születik, s áttetsző lénye ellenére sincs benne szemerni ártatlanság. Átváltozásra készül.

Juronics elvetett mindent, ami gyermeki, ami szentimentális, kigúnyolja a naivitást és pofára ejti a - ha megmentésre nem is, de legalább csókra érkező - királyfit. Csipkerózsikából éteri lény helyett tüzes, feslett - vagy inkább húsvér - nőt farag, leleplezi a hazuságot és lerántja a takarót a vágyban összefonódó izzadt testekről. Naturális és meghökkentő, a maga juronicsos teatralitásában, fanatikus szélsőségességében. Nincs kimondatlan szó vagy érzés, nincs emelkedettség, sem puritánság vagy tabu-tűrés, test van, vér és a szomszédom által felrótt véres valóság.

A fehér szín és Csajkovszkij tökéletessége menthetetlenül halványul, majd tűnik el teljesen a fémes, recsegő zajban, a mindent átitató vörösségben, s mikor megjelenik a rokka a pipacspiros fonállal, eldől a lány sorsa. Nincs visszaút a tisztaságba - csak előre, a fájdalmas, de nagyon is emberi gyönyör felé. A jó tündér és a gonosz erotikus diszkótáncban vonaglik, az erdő szellemei és állatai minden érzékszervükkel, karmaikkal és nyelvükkel belekóstolnak a lányba, aki forró álmából ébredéssel sem menekülhet. Még akkor sem, ha néhány pillanatra esélyt kap: választhatná a Csajkovszkij-királyt, élhetne vele közös lombvilágban tovább. De a csipkéktől megfosztott rózsa másként dönt, az érzékiség felé veszi az irányt. Visszatekintve nem is tehet másképp: az igazat nem lehet egy végső illuzióval meghamisítani.

És joggal fáj ez azoknak királyfiknak, akik önnön magasztosságukba vetett hitükből várfalakat építve meg sem látják a valódi, érzéki nőt, akit nem csak elcsábítani, hanem boldoggá tenni is kellene.

Szegedi Kortárs Balett: Csipkerózsika, Nemzeti Táncszínház, október 17.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
 - Csak álom volt -
mondja anya.

Mintha sokat segítene, 
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

(Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok,Tótfalusi István fordítása)

Egyszer, egy a szokottnál hűvösebb és szelesebb, nyűggel ölelt kapolcsi versudvari délutánon megkérdezték az öreg Kányádit, melyik szerinte a legjobb gyerekvers, ami valaha írtak. Sándor ült - a Sándorokhoz méltón, egyenes derékkal viselve a ránehezedő idő súlyát - és kis töprengés után így felelt gunyoros mosollyal szája egyik zugában: "A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog..." Ki hülyén, ki felszakadó, mégis kissé értetlen nevetésének hullámában nézte őt, magyarázatért ácsingózva. Persze folytatta, mert Kányádi legkevésbé sem hagy senkit lógva. Nincs gyerekvers, a jó gyerekvers, ha mégis van, olyan, ami együtt nő veled, ami mindig mást jelent, mikor elolvasod, ötévesen, tizenötévesen, vagy ötvenévesen.

Az Ami a szívedet nyomja gyereknyelvű verseskötet szeretne lenni, három svéd költőnő műve, akik fellázadtak az elhallgatások ellen. Az ellen, hogy felnőtek írnak felnőttnyelven gyerekeknek. És főként az ellen, hogy felnőtteknek is ugyanazok a felnőttek írnak. Aki felnőttnyelven ír, szeret elmosni, szebbnek tűnni az aminál, metaforává bonyolítani az egyszerűt, szeret nem kimondani - a gyereknyelv viszont a teljes szabadság. Meg a lényeg bájosan hétköznapi megfogalmazása. Játék, de a legkomolyabb, legigazibb életjáték. Tökéletes témája egy táncszínházi előadásnak: minden, ami barátság, szerelem, félelem és álom megjelenhet, manír nélkül, őszintén.

„Sietek.
Nem érek rá
leckét írni,
kivinni a szemetet,
kitakarítani.
Be kell majszolnom az egész világot,
mint egy paradicsomot
Mielőtt megöregszem
Mielőtt meghalok.”

(Ingrid Sjöstrand: Sietek, Tótfalusi István fordítása)

Az első kép, a felütés ez a sietés, ez az átrohanása az életnek barátságtól családig, családtól leválásig, leválástól szerelemig, aztán szerelemtől halálig. Játék a szavakkal, a képekkel, játék az eszközökkel, és a tánctechnikákkal, folklorisztikus ártatlanság plüssmacikkal dobálózva - a Duna Táncműhely azért támogatta meg előadását az 1975-ben megjelent kötet verseivel, hogy közelebb férkőzzön a 10-14 éves korosztályhoz. Ami nem egyszerű feladat - és mégis döbbenetes, mennyire ülnek még mindig, közel 40 év távlatából is ezek a szövegek. 

"Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget."

(Siv Widerberger: Bélyeg, Tótfalusi István fordítása)

Következő előadás: október 18. csütörtök, Nemzeti Táncszínház


kommentek: 0

Tovább olvasom