Raza Hammadi forrongása

"Van egy álmom. Egy álmom, amit sok barátommal megosztottam már, amiben sokan hiszünk. Ezt az álmot úgy hívják, tánc. A tánc sokszínű, a tánc szabadságot ad, nyitottságot. A szabadság maga az örökkévalóság" - így hangzik a tuniszi születésű koreográfus, Raza Hammadi ars poeticája. Hammadi már évek óta dolgozik együtt a Budapest Táncszínházzal, előtte Marokkóbanélt sokáig és a Tunéziai Nemzeti Balettet gazdagította tehetségével. Tanulmányait a hetvenes évek derekán a híres Matt Mattox-nál, a modern jazz tánc mesterénél kezdte. A mester úgy megkedvelte tanítványát, hogy néhány év múlva már tanársegédjévé tette, sőt alig telt el egy kis idő, elsők között hívták meg Maurice Béjart-hoz. Egyenes út vezetett innen a párizsi Ballet Jazz Art Company-hoz, ahol művészeti vezető, táncos-koreográfus vált belőle. 1990 óta járja a világot, vendégszerepel és koreografál mindenhol, ahol teheti. Budapesten született a MUR MUR DE LA MÉDITERRANÉE és a BOLERO.

Hammadi először 2002-ben dolgozott Magyarországon, Az európai című darabot mutatta be a Nemzeti Táncszínházban, majd itt (is) ragadt. Koreografálta a Pécsi Balettet (Elérhetetlen területek, Para Bango), de aztán mégis lecövekelt a Budapest Táncszínháznál. A Mediterrán 2006-ban, a Koreográfus-vallomások 2008-ban, a Ravel 2009-ben született. Legfrissebb darabjai pedig a MurMur és a Bolero. És miközben zakatol mint a gép, persze aggódik is a budapesti táncosaiért. 

Pénteken viszont elragadja a hév, az eksztázis - ha a koreográfust most nem is, de a nézőt -, a Bolero tüze.

Az orosz balerina, Ida Rubinstein tiszteletére komponált művet, Ravel Boleroját 1928-ban mutatták be először - s az elmúlt több mint nyolc évtizedben le sem vették a a műsorról a világ valamit magára adó színházai, operái. Pedig a véletlen szülte:Ravel egy zongoraművet, konkrétan Isaac Albéniz Ibériáját akarta szimfonikusokra hangszerelni, de még időben fülébe jutott, hogy ezt egy spanyol zeneszerző, Enrique Arbós már megtette. Arbós nagyon gálánsan viselkedett, átadta volna a jogokat az akkor már befutott zeneszerzőnek, de Ravel megváltoztatta az elképzelését és saját darabot írt a spanyol tánc, a boleró logikájára. Ezt a darabot először Fandangónak nevezte el - de nagyon gyorsan új címet kapott. És megszületett a nagy mű, Ravel betegsége előtti pillanatokban, a Bolero.

A mediterrán tenger dobbanásai és a spanyol tombolás pénteken egy színpadon, Raza Hammadi víziója szerint, a Nemzeti Táncszínházban lesz látható, a Budapest Táncszínház előadásában.

kommentek: 0

Tovább olvasom

A meséket szeretem, amit itt láttam az a véres valóság, elviselhetetlen - szakadt ki az előadás végén a mellettem ülőből a felgyülemlett csalódottság, aki a jelek szerint önmagát inkább a balga királyfiak kasztjához érezte közel, mintsem az erőszakos erdei farkasokéhoz. Nincs mit tenni, a nap végén a nők mindig inkább a félistenforma izomkolosszusokhoz vonzódnak - és a modernitás nem tehet mást, mint hogy a mesét realizálja. 

Az első képben a két viaskodó-vitatkozó boszorkány még bármerre szőheti a történet fonalát, bár gerjedelmük és szenvedélyük már a kezdet perceiben is szétfeszíti a tündérmese kereteit. Kentaur díszlete pedig telitalálat: hol az őrjöngő rosszasság, hol a szelíd jóság tükröződik a másik fényében-árnyában. Aztán Csipkerózsika színre lépése mindent világossá tesz: a légies, szűzfehér alak nem a szemünk előtt születik, s áttetsző lénye ellenére sincs benne szemerni ártatlanság. Átváltozásra készül.

Juronics elvetett mindent, ami gyermeki, ami szentimentális, kigúnyolja a naivitást és pofára ejti a - ha megmentésre nem is, de legalább csókra érkező - királyfit. Csipkerózsikából éteri lény helyett tüzes, feslett - vagy inkább húsvér - nőt farag, leleplezi a hazuságot és lerántja a takarót a vágyban összefonódó izzadt testekről. Naturális és meghökkentő, a maga juronicsos teatralitásában, fanatikus szélsőségességében. Nincs kimondatlan szó vagy érzés, nincs emelkedettség, sem puritánság vagy tabu-tűrés, test van, vér és a szomszédom által felrótt véres valóság.

A fehér szín és Csajkovszkij tökéletessége menthetetlenül halványul, majd tűnik el teljesen a fémes, recsegő zajban, a mindent átitató vörösségben, s mikor megjelenik a rokka a pipacspiros fonállal, eldől a lány sorsa. Nincs visszaút a tisztaságba - csak előre, a fájdalmas, de nagyon is emberi gyönyör felé. A jó tündér és a gonosz erotikus diszkótáncban vonaglik, az erdő szellemei és állatai minden érzékszervükkel, karmaikkal és nyelvükkel belekóstolnak a lányba, aki forró álmából ébredéssel sem menekülhet. Még akkor sem, ha néhány pillanatra esélyt kap: választhatná a Csajkovszkij-királyt, élhetne vele közös lombvilágban tovább. De a csipkéktől megfosztott rózsa másként dönt, az érzékiség felé veszi az irányt. Visszatekintve nem is tehet másképp: az igazat nem lehet egy végső illuzióval meghamisítani.

És joggal fáj ez azoknak királyfiknak, akik önnön magasztosságukba vetett hitükből várfalakat építve meg sem látják a valódi, érzéki nőt, akit nem csak elcsábítani, hanem boldoggá tenni is kellene.

Szegedi Kortárs Balett: Csipkerózsika, Nemzeti Táncszínház, október 17.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
 - Csak álom volt -
mondja anya.

Mintha sokat segítene, 
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

(Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok,Tótfalusi István fordítása)

Egyszer, egy a szokottnál hűvösebb és szelesebb, nyűggel ölelt kapolcsi versudvari délutánon megkérdezték az öreg Kányádit, melyik szerinte a legjobb gyerekvers, ami valaha írtak. Sándor ült - a Sándorokhoz méltón, egyenes derékkal viselve a ránehezedő idő súlyát - és kis töprengés után így felelt gunyoros mosollyal szája egyik zugában: "A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog..." Ki hülyén, ki felszakadó, mégis kissé értetlen nevetésének hullámában nézte őt, magyarázatért ácsingózva. Persze folytatta, mert Kányádi legkevésbé sem hagy senkit lógva. Nincs gyerekvers, a jó gyerekvers, ha mégis van, olyan, ami együtt nő veled, ami mindig mást jelent, mikor elolvasod, ötévesen, tizenötévesen, vagy ötvenévesen.

Az Ami a szívedet nyomja gyereknyelvű verseskötet szeretne lenni, három svéd költőnő műve, akik fellázadtak az elhallgatások ellen. Az ellen, hogy felnőtek írnak felnőttnyelven gyerekeknek. És főként az ellen, hogy felnőtteknek is ugyanazok a felnőttek írnak. Aki felnőttnyelven ír, szeret elmosni, szebbnek tűnni az aminál, metaforává bonyolítani az egyszerűt, szeret nem kimondani - a gyereknyelv viszont a teljes szabadság. Meg a lényeg bájosan hétköznapi megfogalmazása. Játék, de a legkomolyabb, legigazibb életjáték. Tökéletes témája egy táncszínházi előadásnak: minden, ami barátság, szerelem, félelem és álom megjelenhet, manír nélkül, őszintén.

„Sietek.
Nem érek rá
leckét írni,
kivinni a szemetet,
kitakarítani.
Be kell majszolnom az egész világot,
mint egy paradicsomot
Mielőtt megöregszem
Mielőtt meghalok.”

(Ingrid Sjöstrand: Sietek, Tótfalusi István fordítása)

Az első kép, a felütés ez a sietés, ez az átrohanása az életnek barátságtól családig, családtól leválásig, leválástól szerelemig, aztán szerelemtől halálig. Játék a szavakkal, a képekkel, játék az eszközökkel, és a tánctechnikákkal, folklorisztikus ártatlanság plüssmacikkal dobálózva - a Duna Táncműhely azért támogatta meg előadását az 1975-ben megjelent kötet verseivel, hogy közelebb férkőzzön a 10-14 éves korosztályhoz. Ami nem egyszerű feladat - és mégis döbbenetes, mennyire ülnek még mindig, közel 40 év távlatából is ezek a szövegek. 

"Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget."

(Siv Widerberger: Bélyeg, Tótfalusi István fordítása)

Következő előadás: október 18. csütörtök, Nemzeti Táncszínház


kommentek: 0

Tovább olvasom

Zuhanás, repülés

Felejtsd el, hogy szép akarsz lenni és gyönyörű leszel - tanácsolta egy jónevű koreográfus táncosainak a nagyvenes években. Azt is mondta nekik, hogy essenek, keljenek bátran, ne küzdjenek a gravitációval, hanem zuhanjanak vele, gördüljenek bele, érezzék meg a test súlyát - és használják. Festőnek készült, mégis táncművész lett, iskolát alapított, technikáját évtizedek óta oktatják világszerte, nincs modern táncos, aki ne kapna ilyen irányú kiképzést. José Arcadio Limón - a modern tánc születésének sorozatában a mexikói származású táncművész követi Martha Grahamat.

Történetünk Mexikóban kezdődik, ahol egy népes család legidősebb gyermekeként - tizenegy öccsel és húggal maga mögött - finoman szólva sem reményteli gyermekkor kezdődik José Arcadio Limón számára. Hétéves korában azonban igézőn csillan a távoli jövő gazdagsága: a család Los Angelesbe költözik. Limón festőnek készül, be is íratkozik a Kalifornia Egyetem művészet fakultására, viszont elégedetlenségében továbbáll és 1928-ban New Yorkba költözik, ahol a New York School of Design diákja lesz. Röpke egy év múlva egy táncelőadás azonban minden tervet felborít: Harold Kreutzberg és Yvonne Gerogi koreográfiája elbarázsolja és menten a tánc ösvényére kényszeríti. 1930-ban pedig már saját első koreográfiájával debütál. 

Tíz évig dolgozik a Humphrey-Weidman társulattal, közben fellép többször a Broadway-n, olyan koraográfusokkal dolgozik, mint George Balanchine. Weidman értő és támogató biztonságban neveli saját maga megtalálására, elvezeti a kérdésekhez, ami Limón esetében a mexikói "ént" jelenti. Első darabjai ezt a témát dolgozzák föl (Danzas Mexcanas). "Kreutzberg világosított fel, ő mutatta meg az utat. De ő német volt, elképzelései pedig "gótikusak". Hozzá illett ez, de én mexikói származású voltam, és az Egyesült Államokban nőttem fel. Meg kellett találnom azt  a stílust, amivel ki tudtam fejezni, amit el kellett mondani magamról." - nyilatkozta magáról.

És eljön a fordulópont, ami minden művész és nem művész sorsát végzetesen és feledhetetlenül alakítja át - a második világháború és Amerika hadba lépése. Limónt is besorozzák, de nyilván nem küldik frontra, viszont dolgozik tovább, csak a hadseregben.

„A táncosok részben katonák, részben gladiátorok, részben matadorok. Megvan bennük a katonák fegyelmezett bátorsága, a gladiátorok nyers merészsége és a matadorok finomsága.” (José Limón: „On Constancy”)

Öt évvel később, 1946-ban megalapítja saját iskoláját, ahol Humphrey-t kéri fel művészeti direktornak. Néhány év alatt meghódítják New Yorkot és Észak-Amerikát, elérik Európát és tökéletesre fejlesztik a technikát, amit ma limóntáncként oktatnak. Egy évvel azután, hogy feleségét elvette tőle a rák, elbúcsúszott a világtól, 1971-ben, prosztatarákban halt meg.

Limón magában tartotta a dualitást, ebből táplálta a féktelen feszültséget, ami a technikájának alapja. "Protagonista és antagonista vagyok egyszerre, bennem van az autoritás és a lázadás, a rend és a káosz." Amitől csodálatos, hogy ez a sokféle, de azonos gyökerű kettősség nem oltotta ki, hanem erősítette egymást, egyszerre jelent meg a dionüszoszi és apollóni minőség és e kettő küzdelme.

Egyáltalán nem törekedett hamis harmóniára, hagyta megmutatni az igazit, a valót. A limón-táncos nyugtalan és darabos, szögletes mozdulatokkal fejezi ki a benső világot, használja a test súlyát, gördül, lendül és zuhan. És legfőképpen izolál - táncában elemez és megél egyszerre, párhuzamosan és egységben, mégsem kiegyensúlyozottságban.








kommentek: 0

Tovább olvasom

Akik mindig kimaradnak

A piciket még cipelik a nagyok, a nagyok meg csábítják egymást, de mintha a kamaszokról megfeledkezne mindenki - legyen szó könyvről, táncról, fotókiállításról, vizuális vagy akusztikus kultúráról. Mintha elkönyvelnénk - bár mindannyian voltunk így, amúgy furcsák - hogy velük úgysem értünk szót. Hogy nem bírjuk távolodásukat, harcukat, az engemnemérdekelségüket, a lázadásukat. Szóval nem beszélünk velük, táncnyelven legalábbis biztosan nem. Most viszont lesz Kalászon egy négynapos gyerek- és kamasztánc fesztivál, ahol nem pusztán megmutatják, de meg is beszélik az előadásokat. (Persze nem akarom csökkenteni a beavató-színházak erejét és jelentőségét, fontos, ám vékony pontonhíd ők a kamaszelejtés folyóján.)

Ha nem mondunk le saját kamaszainkról, érdemes bekukkantani október 11-14 között, a Kós Károly Művelődési Központba. Lesz Duna Táncműhely (Ami a szívedet nyomja), Forte Társulat (Koto és Kaori) és a Közép-Európa Táncszínház Shakespeare-meséi. Meg egy csomó más izgalom.

kommentek: 0

Tovább olvasom