Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
 - Csak álom volt -
mondja anya.

Mintha sokat segítene, 
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

(Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok,Tótfalusi István fordítása)

Egyszer, egy a szokottnál hűvösebb és szelesebb, nyűggel ölelt kapolcsi versudvari délutánon megkérdezték az öreg Kányádit, melyik szerinte a legjobb gyerekvers, ami valaha írtak. Sándor ült - a Sándorokhoz méltón, egyenes derékkal viselve a ránehezedő idő súlyát - és kis töprengés után így felelt gunyoros mosollyal szája egyik zugában: "A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog..." Ki hülyén, ki felszakadó, mégis kissé értetlen nevetésének hullámában nézte őt, magyarázatért ácsingózva. Persze folytatta, mert Kányádi legkevésbé sem hagy senkit lógva. Nincs gyerekvers, a jó gyerekvers, ha mégis van, olyan, ami együtt nő veled, ami mindig mást jelent, mikor elolvasod, ötévesen, tizenötévesen, vagy ötvenévesen.

Az Ami a szívedet nyomja gyereknyelvű verseskötet szeretne lenni, három svéd költőnő műve, akik fellázadtak az elhallgatások ellen. Az ellen, hogy felnőtek írnak felnőttnyelven gyerekeknek. És főként az ellen, hogy felnőtteknek is ugyanazok a felnőttek írnak. Aki felnőttnyelven ír, szeret elmosni, szebbnek tűnni az aminál, metaforává bonyolítani az egyszerűt, szeret nem kimondani - a gyereknyelv viszont a teljes szabadság. Meg a lényeg bájosan hétköznapi megfogalmazása. Játék, de a legkomolyabb, legigazibb életjáték. Tökéletes témája egy táncszínházi előadásnak: minden, ami barátság, szerelem, félelem és álom megjelenhet, manír nélkül, őszintén.

„Sietek.
Nem érek rá
leckét írni,
kivinni a szemetet,
kitakarítani.
Be kell majszolnom az egész világot,
mint egy paradicsomot
Mielőtt megöregszem
Mielőtt meghalok.”

(Ingrid Sjöstrand: Sietek, Tótfalusi István fordítása)

Az első kép, a felütés ez a sietés, ez az átrohanása az életnek barátságtól családig, családtól leválásig, leválástól szerelemig, aztán szerelemtől halálig. Játék a szavakkal, a képekkel, játék az eszközökkel, és a tánctechnikákkal, folklorisztikus ártatlanság plüssmacikkal dobálózva - a Duna Táncműhely azért támogatta meg előadását az 1975-ben megjelent kötet verseivel, hogy közelebb férkőzzön a 10-14 éves korosztályhoz. Ami nem egyszerű feladat - és mégis döbbenetes, mennyire ülnek még mindig, közel 40 év távlatából is ezek a szövegek. 

"Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget."

(Siv Widerberger: Bélyeg, Tótfalusi István fordítása)

Következő előadás: október 18. csütörtök, Nemzeti Táncszínház

Felejtsd el, hogy szép akarsz lenni és gyönyörű leszel - tanácsolta egy jónevű koreográfus táncosainak a nagyvenes években. Azt is mondta nekik, hogy essenek, keljenek bátran, ne küzdjenek a gravitációval, hanem zuhanjanak vele, gördüljenek bele, érezzék meg a test súlyát - és használják. Festőnek készült, mégis táncművész lett, iskolát alapított, technikáját évtizedek óta oktatják világszerte, nincs modern táncos, aki ne kapna ilyen irányú kiképzést. José Arcadio Limón - a modern tánc születésének sorozatában a mexikói származású táncművész követi Martha Grahamat.

Történetünk Mexikóban kezdődik, ahol egy népes család legidősebb gyermekeként - tizenegy öccsel és húggal maga mögött - finoman szólva sem reményteli gyermekkor kezdődik José Arcadio Limón számára. Hétéves korában azonban igézőn csillan a távoli jövő gazdagsága: a család Los Angelesbe költözik. Limón festőnek készül, be is íratkozik a Kalifornia Egyetem művészet fakultására, viszont elégedetlenségében továbbáll és 1928-ban New Yorkba költözik, ahol a New York School of Design diákja lesz. Röpke egy év múlva egy táncelőadás azonban minden tervet felborít: Harold Kreutzberg és Yvonne Gerogi koreográfiája elbarázsolja és menten a tánc ösvényére kényszeríti. 1930-ban pedig már saját első koreográfiájával debütál. 

Tíz évig dolgozik a Humphrey-Weidman társulattal, közben fellép többször a Broadway-n, olyan koraográfusokkal dolgozik, mint George Balanchine. Weidman értő és támogató biztonságban neveli saját maga megtalálására, elvezeti a kérdésekhez, ami Limón esetében a mexikói "ént" jelenti. Első darabjai ezt a témát dolgozzák föl (Danzas Mexcanas). "Kreutzberg világosított fel, ő mutatta meg az utat. De ő német volt, elképzelései pedig "gótikusak". Hozzá illett ez, de én mexikói származású voltam, és az Egyesült Államokban nőttem fel. Meg kellett találnom azt  a stílust, amivel ki tudtam fejezni, amit el kellett mondani magamról." - nyilatkozta magáról.

És eljön a fordulópont, ami minden művész és nem művész sorsát végzetesen és feledhetetlenül alakítja át - a második világháború és Amerika hadba lépése. Limónt is besorozzák, de nyilván nem küldik frontra, viszont dolgozik tovább, csak a hadseregben.

„A táncosok részben katonák, részben gladiátorok, részben matadorok. Megvan bennük a katonák fegyelmezett bátorsága, a gladiátorok nyers merészsége és a matadorok finomsága.” (José Limón: „On Constancy”)

Öt évvel később, 1946-ban megalapítja saját iskoláját, ahol Humphrey-t kéri fel művészeti direktornak. Néhány év alatt meghódítják New Yorkot és Észak-Amerikát, elérik Európát és tökéletesre fejlesztik a technikát, amit ma limóntáncként oktatnak. Egy évvel azután, hogy feleségét elvette tőle a rák, elbúcsúszott a világtól, 1971-ben, prosztatarákban halt meg.

Limón magában tartotta a dualitást, ebből táplálta a féktelen feszültséget, ami a technikájának alapja. "Protagonista és antagonista vagyok egyszerre, bennem van az autoritás és a lázadás, a rend és a káosz." Amitől csodálatos, hogy ez a sokféle, de azonos gyökerű kettősség nem oltotta ki, hanem erősítette egymást, egyszerre jelent meg a dionüszoszi és apollóni minőség és e kettő küzdelme.

Egyáltalán nem törekedett hamis harmóniára, hagyta megmutatni az igazit, a valót. A limón-táncos nyugtalan és darabos, szögletes mozdulatokkal fejezi ki a benső világot, használja a test súlyát, gördül, lendül és zuhan. És legfőképpen izolál - táncában elemez és megél egyszerre, párhuzamosan és egységben, mégsem kiegyensúlyozottságban.

A piciket még cipelik a nagyok, a nagyok meg csábítják egymást, de mintha a kamaszokról megfeledkezne mindenki - legyen szó könyvről, táncról, fotókiállításról, vizuális vagy akusztikus kultúráról. Mintha elkönyvelnénk - bár mindannyian voltunk így, amúgy furcsák - hogy velük úgysem értünk szót. Hogy nem bírjuk távolodásukat, harcukat, az engemnemérdekelségüket, a lázadásukat. Szóval nem beszélünk velük, táncnyelven legalábbis biztosan nem. Most viszont lesz Kalászon egy négynapos gyerek- és kamasztánc fesztivál, ahol nem pusztán megmutatják, de meg is beszélik az előadásokat. (Persze nem akarom csökkenteni a beavató-színházak erejét és jelentőségét, fontos, ám vékony pontonhíd ők a kamaszelejtés folyóján.)

Ha nem mondunk le saját kamaszainkról, érdemes bekukkantani október 11-14 között, a Kós Károly Művelődési Központba. Lesz Duna Táncműhely (Ami a szívedet nyomja), Forte Társulat (Koto és Kaori) és a Közép-Európa Táncszínház Shakespeare-meséi. Meg egy csomó más izgalom.

Hónapok óta ment a találgatás, a pletyka, hogy ki viszi majd tovább a Nemzeti Táncszínházat, miután Török Jolán megbízatása lejárt. A döntés megszületett, az utolsó pillanatok egyikében. Három pályázat érkezett a posztra, a kulturális államtikárság szerint a szakmai zsűri egyhangúlag Ertl Pétert támogatta.

A korábbi vezetés szívfájdalma volt, hogy ha külső embert nevez ki a kormány a színház élére, nem lesz idő átadni a futó projekteket. Ertl esetében erről nincs szó, hiszen 2006 óta ő a táncszínház igazgató-helyettese, így valószínűleg komolyabb változás sem várható a színház szakmai-művészi életében 2013 január elseje után, mikor elfoglalja a posztját. Ertl korábban két évtizeden keresztül a Honvéd Együttesnél dolgozott tánckari asszisztensként, majd koreográfusként.

Eddig csak az MTI-nek mondott pár szót az újdonsült leendő igazgató: "Fontos a zökkenőmentes átmenet, mert úgy látom, hogy a kultúra, különösen a táncművészet igen nehéz helyzetben van. Vonatkozik ez az együttesekre, a művészekre, a színházakra, és sajnos a közönségre is, tehát a művészeti szcéna mindegyik szegmensére. A megőrzés és a megújítás filozófiája alapján szeretném végezni a munkámat". Amint lehet, kifaggatjuk.

Addig is felelevenítjük Török Jolán interjúját, ahol elmondja, mi is a dolga a Nemzeti Táncszínház igazgatójának.

szólj hozzá: A színházigazgató: Török Jolán 

Két-három évtizednyi munka után a táncosok (ahogy a focisták, no meg a bírák is) nyugdíjba mennek. Persze, ha úgy nézzük, hogy 5-6 éves koruk óta keményen dolgoznak azért, hogy profik legyenek, akkor közel negyven évről van szó. Számolni tehát fölösleges, mégis, szinte minden táncművésztől megkérdezik: mihez kezd majd, ha pályája elindul lefelé a lejtőn, ha már nem tudja eltáncolni ezt vagy azt a szerepet, mi lesz, ha megcsúnyul, meghízik, ha a teste fölmondja a szolgálatot? Beveri az orrát a landolásnál vagy előtte inkább összeszed még egy-két főiskolai diplomát? Netán elmegy koreográfusnak? Ők pedig rezignáltan és fölöttébb jólnevelten, sajgó tagjaikat lapogatva válaszolnak valamit.

A koreográfusok ráadásul egyre többet követelnek: a táncos mozogjon jobban, mint egy akrobata, legyen tökéletesen képzett balettművész, ruganyossága vetekedjen egy tornászéval, ne féljen, ha plafonról kell lógnia negyven percen keresztül, közben persze igyon vért és köpjön mást, vagy fordítva.

(Yang LiPing szólótánca a videón, illusztrációként szolgál épp.)

Hogyan viselik el a táncosok a testtel, a sérülésekkel kapcsolatos feszültséget, a "mindent most kell megoldanom", "nem sérülhetek le"- típusú őrjítő gondolatok nyomását? A Royal Balett rezidens pszichológusa húsz éven át élt olyan táncosok, masszőrök, terapeuták mellett, akiknek ez volt a legfontosabb kérdésük. "A munkám olyan, mintha keresném Borsószem királykisasszony húsz rétegű ágymatraca alatt azt a bizonyos borsószemet, ami nem hagyja nyugodni" - Britt Tajet-Foxell nemcsak táncosokkal, hanem olimpikonokkal, élsportolókkal is évtizedeken keresztül foglalkozott. Pályáját egyébként gyógytornászként kezdte, aztán ráébredt, hogy az izmokban is az van, ami a fejben.

Először a táncosok testét, sérüléseit próbálta helyre hozni, rájött, hogy vannak szabályszerűségek: a férfiak általában hátproblémákkal, a nők inkább a lábsérülésekkel keresték meg. Az is feltűnt számára, hogy ugyanazzal a sérüléssel és gyógymóddal egészen más eredményre jut egy-egy táncos esetében. Van, aki azonnal felépül, van, aki évekig kínlódik, s talán sosem áll színpadra többé egy komolyabb bokaszalag-szakadás után. "A táncosok nagyon intelligens, öntudatos és hipermotivált emberek, viszont semmiféle kontrollt nem gyakorolhatnak a mozdulataik, a testük felett. Engedelmességre tanítják őket. Képességeiktől, tehetségüktől és vágyaiktól függetlenül sokszor ugyanabban a sorban kell állniuk, ugyanazokat a mozdulatokat kell kivitelezniük. Eközben pedig rágja őket a kétely, hogy azt sem tudják, kik ők valójában."

(Royal Ballett, Alice in Wonderland)

Ma már senki nem vonja kétségbe, hogy a fizikai fájdalom összhangban van a lélekkel, a pszichével, hogy a betegségek lelki okait épp annyira érdemes föltárni, mint a fizikai gyógyulás útját megtalálni. Magyarán a testen keresztül tud a lélek a legegyszerűbben kommunikálni. Tajet-Foxell a fájdalom megértésén keresztül keresi a gyógyulást  - együtt a táncossal.

"A táncosok általában egy álmot követnek, hajthatatlanul, miközben nem is tudják pontosan megfogalmazi ezt az álmot." A fájdalom megmutatja a határokat és segít az álmok reális kereteinek lefektetésében. A táncpszichológus dolga, hogy "lehorgonyozza" a vágyakat - közösen a táncossal. Így a félelem elmúlik, s a karrier is kiegyensúlyozottan, kevesebb sérüléssel halad előre. A sportolóknál ma már nálunk is van erre példa, szinte minden csapatnak van saját terapeutája, aki segít földolgozni a sikereket és kudarcokat. A táncosok fájdalmára viszont csak kevesen kíváncsiak.