Minden város új színpadot, új energiákat, meghódítandó közönséget jelent - ebben egyetértenek az operaházi művészek. Ahogy abban is, hogy ugyanannyit vannak együtt akkor is, ha Budapesten dolgoznak, mint akkor, ha utaznak: a létező összes idejüket együtt töltik ugyanis. Sarkissova Karina és Leblanc Gergely Brnóban jártak a LOL című darabbal, Balaban Cristina és Majoros Balázs pedig Győrbe készülnek A vágy villamosával.

brno győr magyar nemzeti balett turné

Fotók: Berecz Valter, Nagy Attila, Rákossy Péter/ Mindkét előadás képei a budapesti bemutatón készültek

kommentek: 0

Tovább olvasom

Az ember ilyenkor finoman oldalba bökik a mellette ülő zsöllyébe süppedt testét, ha ismeri, ha nem, jelentőségteljesen ránéz - együttérzőn, cinkosan vagy feszülten, ahogy épp a pillanat megkívánja -, valaki   más zörögve kérdezi, kiazott? A többiek hülyének nézik és örülnek, hogy nem ők kérdezték. A leghülyébbnek lenni sosem hálás feladat. Az ott a mondmáranevét, hirtelenakartammondani, máranyelvemenvolt, de ki is az? Színészekkel, képernyősökkel, lottószám-sorsolókkal megesik, Áder Jánossal nyilván nem. Vagy ritkábban. Orbán Viktorral persze soha. Viszont Lévai Anikóval magától értetődően.

Amikor a köztársasági elnök kultúratámogató arckifejezéssel és elhivatott léptekkel átlendült a Sándor-palotából a szomszédos épületbe, ami történetesen a Nemzeti Táncszínház, eszembe jutott, hogy legutóbb épp Lévai Anikó osont be egy darabra az utolsó utáni pillanat első törtrészében. Épp ide. Szóval, amikor a köztársaság elnök átlépdelt a Sándor-palotából a táncszínházba, fotósok raja kísérte. Áder egyébként nem először fejezi ki elköteleződését az intézmény iránt, tavaly augusztusban Török Jolán, az akkori ügyvezető igazgató kapta meg a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét az államfőtől. 

Ráadásul ez a gesztus nem egy befutott és állami támogatásokban dúskáló társulat előadását emelte ki a sorból, hanem a "jövő csillagait". Azaz üzenete van: támogatjuk a munkát, az itthon maradást, támogatjuk a fiatalságot és még a hazai táncművészetet is. Szimbólumokban nem lehet hiány.

Az államfő találkozott a híresen csípős humorú Szakály Györggyel, a Táncművészeti Főiskola rektorával és Ertl Péterrel a Nemzeti Táncszínház igazgatójával, majd a protokoll szerint a kulisszák mögött még a táncosoknak is mondott egy-két biztató szót. 

Színpadra léptek a végzős balettosok, Rónai András például, aki a szentpétervári Vaganova Intézetben tanult ösztöndíjasként, majd a modern tánc szak végzősei, akik Kun Attila, Bajári Levente, Lőrinc Katalin és Góbi Rita koreográfiáit mutatták be. Volt persze részlet a kötelezőkből, a Bajadérból, a Don Quijote-ból, a Rosszul őrzött lányból, a Kalózból, a Sylviából is. A politika pedig maradt színfalak mögött. Visszacseng belőle majd valami sustorgás, egy családi sztori a vasárnapi ebédnél, hogy ott volt az Áder is. Meg a Jövő Csillagai. Csak az ég kétséges még.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Nem szégyen kétszer lelkesedni, pláne, ha ez a megnyilvánuló lelkesedés tulajdonképpen egyazon áramló folyó egy-egy kis hidacskája, na, ismét itt a Zorba, amit végre télen-nyáron lehet imádni.Nyáron már tettem, most pedig várom, hogy mit kezd a témával ifj. Harangozó Gyula és a Győri Balett. E két név együtt gyakorlatilag tuti siker - a győriek nem kockáztatnak, Queen balett és a Rózsaszínház kiválasztásakor is biztosra mentek, a Zorbánál sincs ez másképp.

Bár a kezdet jobban döcögött, hiszen először tavaly tűzték ki a bemutatót, de ekkor a koreográfus sérült le, az októberi, győri bemutató előtt viszont a főszereplő, Pátkai Balázs dőlt ki a sorból, ezért a második szereposztással futott a bemutató. Budapestre viszont most érkezik először, a MŰPÁba, november 7-én.

Fotó: Jekli Zoltán

Ifjabb Harangozó Gyula tíz évig, 1995-2005 között a Magyar Nemzeti Balett, majd öt éven át a Wiener Staatsoper és a Volksoper balettigazgatója volt, idén kapott Kossuth-díjat "a klasszikus és kortárs balettrepertoár szinte valamennyi jelentős férfi főszerepének emlékezetes megformálásáért, a magyar táncművészet nemzetközi hírnevének öregbítéséért, rendkívül sikeres koreográfusi, társulatépítői és irányítói tevékenysége elismeréseként". Így lett apa és fia egyaránt Kossuth-díjas, ugyanazért.

Sőt, már márciusban a díj átvételekor a Zorbáról áradozott. Arról a Zorbáról, ami nem balett, hanem sokkal inkább táncszínház: "Engem az érdekel, hogy elmondhassam, amit közölni szeretnék a nézőkkel, nem balettlépéseket szeretnék összefűzni. (...) Én Zorba életigenlésére szeretném felfűzni a darabot, amelynek folyamata a történet drámai fordulatai által néha a mélybe zuhan, de Zorba optimizmusa minden esetben győzedelmeskedik."

Hogy a budapesti premieren ki táncolja a címszerepet, egyelőre rejtély, mégis bizonyos, hogy a monumentalitás, a heroizmus, a látvány biztosítva van, hiszen a győriek ismét Dmitrij Simkin díszleteivel támadnak, akit már jól ismerhetünk a Queen-Balett és a Rózsaszínház színpadtervei alapján.

Bemutató: november 7-én, a Művészetek Palotájában

kommentek: 0

Tovább olvasom

Pénz, tánc

Ezen a blogon nem volt még anyagiaskodás - már azon túl, ami a test megmozgatásához köthető. Nem volt szó sem támogatási rendszerekről, nem nagyon az igazgatóváltások mögött zseblázadásokról, folyosópisszentésekről, kulisszabalhékról. Most megtörik ez az ív. 

A fesztiválbalett (hivatalosan Magyar Fesztivál Balett) kapott 130 milliót a kormánytól. Hurrá. Markó Iván társulata nyilvánvaló értéket képvisel, a populáris kortárs táncra van igény, nemzetközi fesztiválokon is szépen teljesít, szóval nincs ezzel gond.

Már kapott egyszer 25 milliót, idén. Nem baj, több szem többet lát, több pénz meg több nézőt csinál. Hogy kizárólag a fesztiválbalett kapott rendívüli támogatást, persze borzolja a kedélyeket, de még erre is lehet mondani, hogy ha kevésből kell adni, érdemes koncentráltan, különben mindenki éhen hal.

A döntésről a társulat vezetése sem tudott. Mennyből az angyal.

A slusszpoén pedig az, hogy december 31-ig el kell költeniük - azaz az évadkezdet (és mindenféle tervezés) után, októberben , úgy, hogy a tervezett következő előadás december 3-án várható. És nincs idén premier. Amit nem sikerül elszórni, arra pedig csinos visszafizetési kötelezettségük van. 

Ezt hozta Győrbe a csütörtöki közlöny.

kommentek: 0

Tovább olvasom

Adott egy csavargó, aki hol máshol bóklászna, ha nem épp Párizs lejtős, macskaköves, kávé és croissantillatú utcáin, s mikor máskor tenné ezt, ha nem épp a 20. század fordulóján, a sanzon virágkorában. Adott a francia colour locale, a francia könnyedség és elegáns szórakoztatás, Maurice Chevalier, Edith  Piaf, Gilbert Bécaud és Jaques Brel. Mi baj történhetne így a Győri Balett Rózsaszínház című előadásával? Semmi. Garantált közönségsiker.

Aki a virágot szereti, meg a sanzont, meg a meséket (és a Queen-balettet is bírta), annak a győriek őszi premierje nem akad meg a torkán. A belga Ben Van Cauwenbergh koreográfiája egy szomorú esemény, Harangozó Gyula betegsége miatt lett az ősz kiemelt darabja, de öröm az ürömben, hogy azóta is ódákat zengenek róla.

Az előadás gerince, ahogy azt a belga művésztől már várjuk is, a zene, a sanzon. A sanzon gyökerei egészen a középkorra nyúlnak vissza, még ha ezt nem is sejtenénk a sokszor sikamlós szövegek alapján. A műfaj karrierje gyorsan kétfelé szaladt: az udvari kultúra trubadúrjai és a pórnép is magával vitte, más-más irányba alakítva azt. Harcias, olykor ironikus és naturalisztikus, néha botrányosba hajló, erotikus és szenvedélyes, reakciós és forradalmi - mindenféle sanzon van, csak olyan nincs, ami untatna.

A daléneklés e módja (a szövegre épülő, szövegközéppontú dallam) a századfordulós francia kultúrában kapta meg méltó rangját és helyét a kultúratörténetben. Bár ennek előzményei is fajsúlyosak voltak, gondoljunk minden középiskolás kedvenc verseire Villon és Rabelais tollából. Ekkorra fejlődött ki - természetesen az irodalom támogatásával - az a daltípus, amit most sanzonként tartunk számon, a realisztikus sanzon. A Montmarte frivol kávéházaiban és kabaréiban, a Chat Noirban és a Moulin Rouge-ban más sem szólt, csak Eugénie Buffet, Berthe Sylva und Marie Dubas. Pincérnők, prostituáltak, katonák és hedonizmusba fulladt művészek találkoztak ezekben a dallamokban - és a dallamon túl. Aztán persze jött a jazz és mindent átírt - a sanzont is. Kis zenekar tűnt föl a zongorista mögött, változtak a szövegek és az előadók, megjelent  Maurice Chevalier és  Josephine Baker, imádták  Édith Piaf-ot. Beköszöntött a francia aranykor. A háború aztán mindenhol otthagyta kézjegyét, az irodalom, a zene és a festészet is új nyelvet talált: az egzisztencializmust. Megszólalt egy új sanzon, George Brassels, Gilbert Bécaud és Jacques Brel hangján. Ez a hang tűnik fel újra, a Rózsaszínházban, június 7-én a MÜPÁ-ban. Ráadásul egy jól ismert előadó, Szíj Melinda tolmácsolásában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom
«
12