Esküvő, erőszak, testek

Kéthavi hovamenjek után végre itt a szeptember és beindul a színházazás, igazi darabokkal, igazi fekete vagy fehér táncszőnyegen, semmi kültéri csindradratta, csak a belső világok intimitása. Jól vagy rosszul persze, de se szúnyog, se kirakodóvásár, hanem olyan színházas együttnézzük, együttvagyunk érzés. Mit érzés, szárnyalás meg belefulladás, pörgés-forgás. Juhhé...

A Trafó a Hymennel nyit, Frenák Pál társulatának esküvőtrancsírozó darabjával (kissé ironikusan az élettől, e sorok írójának meghiúsult násznapján). Mi már láttuk, de Frenák mindig átír és felújít, szóval nem kizárt, hogy újra megnézzük.

 

A Nemzeti Táncszínház egyelőre csak beengedi a nézőket a kulisszák mögé, a Kulturális Örökség Napján. A program teljesen ingyenes, ráadásul ezen a hétvégén olcsóbban lehet jegyet venni az előadásokra. A nemzetisek sem premierrel indulnak, az első előadás szeptember 20-án lesz, a Duna Művészegyüttes Táncváltozásai kerülnek színpadra.

A MU színház belecsap, ahogy szokott. It's going to get worse and worse and worse, my friend, Lisbeth Gruwez tánca és koreográfiája már bejárta a fél világot, végre nálunk is el lehet csípni. Amit a Mario és a varázslóban elolvastunk, most megnézzük. A kérdés: hogyan lehet a beszéd ennyire hatékony fegyver. Még erősebb felvetés pedig: hogyan lehet védekezni ellene? Egy ultra-konzervatív amerikai televíziós prédikátor, Jimmy Swaggart beszédét dolgozta föl Gruwez, testbe foglalja a prédikálás mámorát, ezt az eksztatikus beszédet. Az eredmény? Ami a beszélő szavain át barátságosan közelít, már kétségbeesésként csapódik le a közönségben, míg végül a prédikátort mozgató valódi erő is felszínre tör: az erőszak.

Szeptember 19-én pedig elkezdődik az L1danceFest (a néhai L1 Kortárs Táncfesztivál), ami beszélgetésekkel, workshopokkal és előadásokkal várja a közönséget. Idén rengeteg külföldi produkciót is sikerült idehozni, tiszteletét teszi Chile, Csehország, Dánia, Hollandia, Japán, Lengyelország, Nagy Britannia, Németország, Svájc, Svédország és az USA is.

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Korszakzáró vigaszünnep

A jövő hét legfontosabb tánceseménye nem egy előadás lesz, nem premier, nem jön Magyarországra híres együttes - épp ellenkezőleg. Lezárul az egyik legjelentősebb modern táncot népszerűsítő intézmény első korszaka. Nem könnyű a búcsú - megsebzett művészek, hangos szubkulturális ellenállás, hullámzó érzelmek kísérik utolsó estéjén a Szabó György vezette Trafót. 13 év után távozik posztjáról az igazgató és senki nem tudja, ki követi a posztján - s aki követi, mit követ majd.

Mi a Trafó? A Trafó a művészi szabadság, a vibráló intellektuális tér, a közösség, a lelkesedés, a Trafó olyan befogadó alkotótér, ahol minden produkció - legyen az tánc, színház, vagy e kettő közötti, konferencia akár - otthont talált magának. Befogadó mind a művészetek, mind a művészetre kíváncsiak szempontjából. A Trafóból nem lóg ki senki, onnan nem ebrudalnak ki, ha másképp gondolkozol, ha más fontos, ha keményen fogalmazol, ha küzdesz a mainstream ellen. És akkor sem, ha ugyanúgy gondolkozol.

A Fererencváros peremén 1998. október ötödikén egy új intézmény nyitotta meg kapuit: a Trafó – Kortárs Művészetek Háza akkor vette át a Fiatal Művészek Klubjának (FIKA) szerepét és a PECSA (Petőfi Csarnok) produkcióinak egy részét. Szabó György indította el a munkát, a főváros pedig támogatta. A kortárs művészeti központ létrehozásán akkor már 4 éve dolgoztak.

Az épület helyén száz ávvel ezelőtt még virágkertészetek múködtek, erre utalnak a környező utcák nevei is. A ház sokféle tulajdonban volt, a mai Trafó előképe mégis leginkább a kilencvenes évek eleji francia háázfoglalókhoz, a Resonance csoporthoz köthető. Graffitik, koncertek performanszok, szabadság - ekkor költözött be az épületbe a szellem.

1998 januárjában az akkor még csak francia néven futó Compagnie Pál Frenák még a Városligetben mutatta be a Sauvageries (Vadócok) című darabját, de második előadását már a Liliom utcában tartotta. A legelső előadás pedig a Bozsik Yvette Társulat és a svájci Fabienne Berger koprodukciója, a Nevess remegve (Emlék) című koreográfiája volt.

Az elmúlt 13 év megtanította a kortárs táncra a nézóket, kinevelete és támogatta a művészeket, olyan külföldi társulatokat mutatott meg itthon, amit korábban megvágyni sem mertünk volna. Fellépett már itt a DV8, a Hotel Modernt, a Rosas, Victoria Chaplin és Akhram Khan. Játszott itt Meredith Monk, Kid Koala, Bonobo, Joey Baron és idehaza először náluk a Cocorosie - a lista felsorolhatatlanul hosszú. Van persze személyes kedvencem is itt...a Rosas. 

Hogy mi történt az elmúlt hónapokban az intézményben, követhető volt a sajtóban, átélhettük nap mint nap. A végeredmény egy búcsú és egy ünneplés, kedden. Akinek van saját megélt Trafója, ott lesz. S ezzel sokan vagyunk így.

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Cigányok élete Európában. Cigányélet Európában. Előbbi a megalázásé, a gettóba és előítéletek rácsai közé zárásé, utóbbi a vándorlásé, a szórakoztatásé, a szabad és szabados életé. Előbbi, ha irodalom volna, szociográfia, utóbbi nyelvbe öntve minimum Marquez, folyondáros, zsigeri, erotikus szöveg. Constanza Macras társulata most Budapesten van és a Trafóban mutatja be Open for Everything című darabját. Ma, június 9-én a RAM Colosseumban pedig az Experidance táncolja ismét Nagyidai cigányok című koreográfiáját. Két homlokegyenesen eltérő alkotás, két egészen különböző nézőpont: Macras cigányai a hasadt jelen társadalomból kiszakított mikrotársadalma, Román Sándor cigányai a mulatós-betyáros, vándorló hordája. Mindkét prodkció zseniális - mindkét nézőpont igaz.

Akik mindenre nyitottak

A Trafó ma esti darabja egy február óta tartó táncszínházi projekt gyümölcse: a különböző nemzetiségű és képzettségű táncosok és zenészek először Budapesten, majd Berlinben dolgoztak, 12 héten át. A Goethe Intézet, valamint Constanza Macras és társulata, a DorkyPark produkcióban 17 roma zenész, táncos, amatőr és profi művész játszik, vannak közöttük szlovákok, csehek és magyarok is, valamint Macras állandó társulatából  egy izraeli, egy német, egy holland, egy kanadai és egy dél-koreai táncos. Februárban kezdődött el a próbafolyamat, a budapesti gyakorlás után Berlinben majd Bécsben dolgoztak a művészek.

A Goethe Intézet támogatta a darab megszületését, Heinrich Blömeke, az intézet közép-európai regionális igazgatója azt nyilatkozta, nem véletlenül Budapesten kezdték el szervezni. Nem, nem politikai okokra hivatkozott, hanem a művészvilág nyitottságára, az élő roma hagyományok szerelmetes ápolására. „A magyar művészek mindig is különös érdeklődéssel fordultak a romák hagyományai, főleg zenéjük és táncuk felé. Három éve kértük fel a Berlinben élő Constanza Macrast, hogy cseh, szlovák és magyar romákkal dolgozzon. Reméljük, hogy a nemzetközileg elismert koreográfussal és társulatával való együttműködés hozzájárul a tehetséges roma művészek fejlődéséhez és utat talál majd a hagyományos folklór „gettóján” kívüli szélesebb közönséghez is. Egy ilyesfajta munka aligha tud változtatni a közép-európai romák helyzetén, ám ráirányíthatja egy szélesebb közönség figyelmét a romakérdésre” - ez az ő álláspontja. Macras ráadásul már tavayl ősszel elkezdte az ideiglenes társulat összeállítását, képezte és támogatta a roma srácokat, akiket aztán az Open Society Institute is istápol majd.

Nem első sorban társadalmi felelősségvállalás ihlette, legalábbis nem Macras útján, de a Nagyidai cigányok is a roma zsánert, a cigányélet fékevesztett tehetségét és ösztönösségét mutatja meg - egészen más csengésű táncnyelven keresztül. A Nagyidai cigányok 2006 őszén született, az Experidance és a Nemzeti Táncszínház együttműködése hívta életre, s már hat éve hihetetlen sikerrel fut. Arany János kalandos, vaskos humorú hőskölteményének tánc-átirata a cigányflorkór eszköztárának ezerszínű csokrát dobja a néző felé. És a néző önfeledten veszi át.

 Nem is utolsó nép ez az én cigányom: Tűz van bennök, uram, hogy szinte süt, ragyog...”

 (Arany János: A nagyidai cigányok)

 

A mai este bája, hogy választani kell: cigányok élete Európában (és a Trafóban) vagy cigányélet Magyarországon (a RAM Colosseumban). Egymásból következő, mégis egy időben nem látható e két forma. Szerencse, hogy a döntés csak egy estére szól. Nyugtalanul mondanék le bármelyikről.

 

 

 

 

 

 

 

 

kommentek: 0

Tovább olvasom

Nászéjszaka gumiketrecben

Könnyűtiszta, testetlen, tüll esküvői ruhák keringőznek vadidegen férfiakkal, azok próbálnak a középiskolai szalagavatón tanultakból odavarrni néhány lépéskombinációt, valahol az angolkeringő és a palotás között félúton elveszítik a ritmust, a ruhababát, nevetünk, jól van ez így. Frenák Hymenje egyszerre volt nagyon idegesítően sematikus, néhány pillanatra mégis kifejezetten magával ragadó. 

Hymen: az angol szó egyszerre jelent szűzhártyát és nászt - akadályt és fájdalmat, tisztaságot és szétszakítást, vért, elköteleződést, megromlást és elhasználódást.

( „Az ókori görögök Hymenaiosznak, a rómaiak Hymennek hívták azt az istent, akit hol Apollón, hol pedig Dionüszosz fiaként emlegettek. Származása bármennyire is bizonytalan volt, nagy tiszteletnek örvendett, s neve egyszerre jelentette a lakodalmat, a nászt és a dicséretére énekelt éneket" - emlékeztet a koreográfus.)

Egy esküvőn felbukkan a Család, a maga nyerseségében, fogyatékosságaival, mindenki ünneplő alatt rejtegeti apró kis lélektorzulásait éjfélig, de aztán kiszabadulnak a mellkasokból múlt tövises indácskái és felsebzik a rokonok bőrét. Nyomasztó és örömtelen násztánc ez - néha túlzottan is talán.

Az öt szereplő, a család öt alkotóeleme mintha nem tudná pontosan, milyen viszonyban is van a másikkal: nem érthető, ki kinek a pincsije, ki kit gyűlöl és kivel is szeretkezik.

Kerekesszékbe kényszerült testvérük groteszk manírral vágyik a többiek szeretetére, oda nem illésével valami egészen tompa lelki kényelmet biztosítva a nézőnek. De a drámaiság feloldása - mint Frenáknál mindig - most is mesteri: fekete bakancsot húzva gyalogolnak át az aráknak öltözött családtagok minden látszaton. Kimutatják végre, mi pedig nevethetünk végre - mégis feldereng valami hasznos tanulságféle, katarzisféle, valami rendezőelvszerű. Vagy csak egy ötlet, ami sajnos gyorsan elvész. 

Felhangzik viszont Brahms Magyar táncok egyik tétele (konkrétan az ötödik) és végleg elpárolog a varázs. Lehetne ez humoros is, groteszk, vagy eredeti, itt mégis erőltetettnek hat, szövetidegennek. 

Frenák zsenialitását nem ennek a darabnak a dunsztosüvegében fogjuk tárolni- vagy ha igen, az legalább annyit árul el a nézőről, mint amennyit a koreográfusról. A Hymen leleplező akar lenni, de pusztán nyers marad, együttérzőnek mutatja magát, miközben esetlen csak, torkodra akarja forrasztani mély igazságaival a szót, viszont csak elhadarja a lényeget. Kár érte.

Na, bulizzunk tüllben - bakancsban...

kommentek: 0

Tovább olvasom

Tegnap este a Trafóban megismétlődött felidéződött a magyar modern tánc zihálással, kínnal született legelső gyermekének világra hozatala: újra megtelt élettel az Eleven tér 1986-os koreográfiája. Ez a Végtelenbe zárva persze nem az az Eleven tér, az érzés mégis erősen rezonál arra, amikor az akkor 18 éves gyönyörű és végtelenül szabad, és szinte pucér Bozsik Yvettet egy üvegkoporsóba zárva láttuk táncolni. Úgy, ahogy korábban magyar nő még nem tette soha.

Mit jelentett akkor ez az előadás? A tökéletes művészi szabadságot, a határok kifeszítését, az önmagára is veszélyes győzelmet a statikus rendszerek felett, ökölnyi repedést az intézmények alapozásában, mindannak a kezdetét, amit ma magyar modern táncnak hívunk.

Természetes Vészek Kollektíva nélkül ma nincs itthon ilyen színvonalú mozgásművészet. Lehet, hogy lett volna más, valamikor, aki kinyitja ezt az ablakot a kortársra, de lecsúsztak a képzeletbéli elsők, Árvai György és Bozsik Yvette olyan erővel robbantottak, hogy több ép ablak nem is maradt egy időre a közelben.

A TVK-t 1984-ben alapította a képzőművész-táncnövendék páros, majd évekig fürödtek együtt a fergeteges sikerben. Beutazták a világot, mindenhol imádták újszerű, tánc és színház határán mozgó produkcióikat. 1992-ben Bozsik Yvette kivált a csapatból és Szegedre ment koreográfusnak, majd létrehozta önálló csoportját a „Bozsik Yvette Társulatot”.

Sajátos ízt kölcsönöz a ma esti előadásnak mindaz, ami az elmúlt hónapokban a Trafó körül zajlott, akkor, mikor végül Bozsik úgy döntött, lemond igazgatói székéről. A magyar kultúrtörténet viszont szerencsére nem azonos a magyar kultúrpolitika történetével. Így ezekben a napokban ismét színpadon lesz a TVK, már egy másik felállásban, Góbi Ritával az élen. (Akinek pedig ez nem elég, nézhet kiállítást és hallgathat konferenciát. A Manipulált terek című tárlat egy szubjektív szempontból műtárgyakba írt Kádár-kor história. Azt kérdezi, amit kérdezni kell: hogyan érezhetünk felelősséget a múltunk iránt, hogyan ne zárjuk el magunk elől?)

1986-ban Bozsikék meg merték mutatni a testet, az elfogadható, művészi célú ruhátlanságot, a megrendítő és patetikus obszcenitást - olyan arányban, amit csak keveseknek sikerül  eltalálniuk.

A táncos teste vonzó, arányos és szép, néha magától értetődően mutogatni való, hiszen érdek nélkül tetszik. Amikor a táncos teste nem szép, akkor is tud mutogatni való lenni -ereje épp a nemszépség vonzásában rejlik. Amikor ez a ruganyos álomtest viszont valami tehetségtelen koncepció csapdájába esik, na az az idegesítő, suta vetkőzés, amit jobb elkerülni. A TVK-t viszont egyáltalán nem kell elkerülni.


Menyegző, 2009 (Lábán Rudolf-díj)

Nem csak a modern tánc születését üli ma a Trafó, hanem ma osztotta ki a 2012-es Lábán Rudolf-díjakat is, amit a Hód Adrienn által koreografált Basse Danse és Réti Adrienn szólója, a Vis-a-vis című produkció vitt el.

A Lábán Rudolf-díjat a Trafó Kortárs Művészetek Háza és a MU Színház alaptította 2005-ben, a magyar kortárs tánc legszínvonalasabb alkotásainak, alkotóinak elismerésére.

Az alapítók anyagi nehézségei miatt viszont az idén először nem kapnak pénzjutalmat az alkotók. A modern tánc meztelensége 26 évvel az Eleven tér megszületése után más fordulatot vesz: az őszinteség helyett a legatyásodás szinonimájává válik.

Aggodalomra azért nincs ok: Bozsik Yvette a viharok közepette új premierjére készül szombaton, a Nemzeti Táncszínházban mutatja be erotikus-gyönyörteli Az ezeregyéjszaka virágai című darabját.

kommentek: 0

Tovább olvasom