Már a tavaly év végi interjúnkkor is csodálkoztam azon, hogy Stella szerepe után még mindig kartáncos vagy, azóta viszont még nagyobb szeletet hódítottál meg a színpad világából: most voltál Blanche, tavasszal Zaréma, a féltékeny feleség A bahcsiszeráji szökőkútban, és a balettművészt próbáló Balanchine-darabban, a Téma és variációkban is főszerepet táncoltál az évadban a Müpában. És még mindig tánckari művész a titulusod, miközben idén nem is táncoltál egyáltalán a karban. Ráadásul a legjobb pályakezdő művész díját is neked ítélte oda a Magyar Táncművészek Szövetsége. Hogy is van akkor ez?
Ezeket a dolgokat, hogy ki mikor „ugrik fokozatot”, mikor sorolják magasabb státuszba, senki nem tudja kiszámítani. Mások is évekig tánckari művész státuszban voltak, miután szólószerepeket táncoltak, de olyan is előfordult, hogy valaki már egyetlen főszerep után címzetes magántáncos lett, netán rögtön magántáncos. (Utóbbi a magasabb státusz. – A szerk.) Nekem ez volt a negyedik évadom az Operaházban és most éreztem először igazán azt, hogy azok az örömök, lehetőségek, szerepek, azok a visszaigazolások, amiért a pályán vagyok, megadattak. Tavaly nem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű évadom lesz, de ez még mind semmi ahhoz, ami jövőre vár rám. A következő évadban például Myrta leszek a Giselle-ben, Nagy hattyú a Hattyúk tavában, átvisszük a jövő évadra is A vágy villamosát, A bahcsiszeráji szökőkutat, és a Balanchine-balettet is, az évadot pedig egy Lányok a fókuszban című modern esttel kezdjük, ennek keretében táncolni fogok a Falling Angels és a Trójai játékok Amazonokkal balettekben, illetve bekerültem a Hans van Manen 5 tangójába is, ami az idén kimaradt nekem.
A vágy villamosában már Stellaként is oda kellett figyelni rád, de Blanche szerepét mintha rád írták volna. Hogyan tudtad ennyire átadni magad a szerepnek, vagy azt is mondhatnám, ilyen fiatalon ilyen profin kidolgozni ennek az igen összetett, finom, mégis súlyos pszichés terheket hordozó nőnek az alakját?
Egyrészt a magánéletben is elég erős karakter vagyok, amit díjaznak a kollégáim, illetve bennem is van egy kis bolondéria, egyfajta szertelenség. Másrészt amit csak lehetett, irodalmat, megnéztem, Eszenyi Enikő Blanche-át a Pesti Színházban, Kováts Adélét a Radnótiban – bár Zsótér Sándor rendezésével nem tudtam azonosulni – megnéztem az előadást a Miskolci Nemzeti Színházban is korábban, ahol édesanyám színésznő, és a filmet is Marlon Brandóval és Vivien Leigh-jel. Ami azonban a legjobban hatott rám, az Woody Allan filmes átirata a darabról, a Blue Jasmin. A mi előadásunkban annál a résznél, amikor Blanche fuldoklik, nem kap levegőt, konkrétan Cate Blanchett filmbéli technikájához folyamodtam, amikor az egyik ruhámat leveszem, hogy felvegyem helyette a valcerruhát, amiben majd Stanley, a sógorom megerőszakol. Amikor ez a rész eljön a darabban, igyekszem rá gondolni, arra, ahogyan ő csinálja. Szóval a kérdésedre válaszolva, egyfelől a karakter is közel áll hozzám, de magam is mindent megtettem, hogy a számos interpretáció, elemzés révén közelebb kerüljek hozzá. Igazából azonban számomra az első színpadi próbán kezdett élni a szerep, illetve maga a darab, ha pedig az előadást veszem, az első felvonás második felében kerülök bele lelkileg igazán a történésekbe. Az első néhány pas de deux, amit a színpadi húgommal, Stellával táncolok, egyfajta bevezető, ráhangolódás, a dráma ezután indul el. Tavaly Venekei Marianna, a koreográfus már jelezte nekem, hogy látja bennem Blanche karakterét, és már akkor elkezdtem ábrándozni arról, hogy majd én ülök a végén bódult állapotban a kádban és várom a herceget, a volt férjemet (Radziush Mikhalai), aki majd kiemel a kádból és a karjaiban visz ki az új életembe. Ennél a résznél mindig elérzékenyülök azóta is.
Az idén felújított A bahcsiszeráji szökőkút Zarémája is markáns szerep, ő a megunt, elhagyott feleség, aki helyett Girej kán egy frissebb, újabb húst akar. Úgy látszik, megtalálnak ezek az erős karakterek.
Valóban. Nyilván ez abból is adódik, hogy szeretem a színházat, a szüleim révén gyakorlatilag színházban nőttem fel, tehát a szerepek formáláshoz megvan bennem a drámai muníció. És az is tény, hogy nem könnyű a partneremnek lenni egy olyan darabban, ahol erős karaktert kell megformálni, főleg, ha az illető nem ilyen beállítottságú, nem ilyen erős drámai alkat. Én például nem feltétlen lennék a legjobb Sylvia Seregi darabjában, ott is inkább Diana, a féltékeny feleség alakja az izgalmas számomra, de annak örülök azért, hogy ez a szerep még nem talált meg, mert mindenki, aki táncolta, megszenvedett vele. Na és azok a jelmezek! Nekem nem állnának jól. Viszont a Téma és variációk, amihez szintén volt szerencsém az idén, színtiszta klasszikus balett, méghozzá a legkeményebb fajtából, így ott ilyen értelemben nem volt drámai fogódzóm. Ebből a szempontból számomra ez volt a nagyobb kihívás, mert a mozdulatok tökéletességére, a hibátlanságra, a technikára kellett száz százalékban koncentrálni. Magam is meglepődtem például, amikor a hosszú pas de deux-k és a kóda után még mindig képes voltam megmozdulni, pedig utána még nehéz forgások következnek. Az a darab nagyon igénybe vett mindannyiunkat. Tömény és nagyon fárasztó.
A karakterekben az erős, szélsőséges, különleges fajták találnak meg. Ha pusztán a technikát, a mozdulatokat nézzük, melyek állnak hozzád közelebb? A tüzes, lendületes mozdulatok, vagy az adagio szerű, művészibb mozgások?
Én a mozdulatokban is a tüzesebbeket kedvelem. Szeretek például ugrani, szeretem a nagy ugrásokat, a grand jetéket, ezért is kedvelem Zaréma szerepét, mert abban sok ilyen van. Ugyanakkor elég tág is vagyok, tehát szeretem az adagiókat is. Most viszont sok modernet táncoltam, nemcsak A vágy villamosában, de nemrég a Walking Madet is, az másképp dolgozza meg, másképp viseli meg a testet, a paralel, párhuzamos testhelyzetek, mozgások miatt másképp lesz izomláza az embernek. Minden darabnak megvan a maga mozgásspektruma, ami ha túl sokszor játsszuk vagy gyakoroljuk, az adott spektrumban jobban igénybe veszi az embert. A sok modern után például jól esik klasszikust táncolni. Ugyanakkor amikor például az Etűdöket próbáltuk, a sok ronde de jambe en l’airtől a jobb lábam lett gyakorlatilag használhatatlan. Szóval a testnek jól esik váltogatni a mozgásformákat.
Említetted, hogy ez az év hozta meg számodra azokat a visszaigazolásokat, amiért a balettművészi pályát választottad. Úgy tudom, az iskolában, a Táncművészeti Egyetemen is évfolyamelső voltál. Volt olyan periódus az eddigi pályádon, amikor elbizonytalanodtál?
Olyan volt, hogy kamasz éveimben felszedtem egy-két kilót, illetve nyilván mindenkinek vannak rosszabb napjai. Hullámvölgyeim főleg az iskolai évek alatt voltak. Viszont Aradi Mária mesternőnek rengeteget köszönhetek, ő volt az, aki mindvégig biztatott, aki belém látta a szólistát és ez sokat segített nekem.
Az, hogy egyre-másra kapod a jobbnál jobb szerepeket, népszerűbbé tesz a társulatban, vagy megerősödnek az irigykedő hangok körülötted?
Ez egy kényes kérdés. Nyilván itt is működik az összehasonlítósdi, hogy ki mikor jött a társulathoz és ahhoz képest hol tart, mit ért el, adott esetben akár a másikhoz képest. Ha egy táncos azt látja, hogy valaki, aki ő utána került be, előrébb tart, nyilván elégedetlenséget szül benne, de én még az ilyen esetben sem érzem azt, hogy bárki gyűlölettel vagy negatívan állna hozzám. Udvariasak vagyunk egymással.
A vágy villamosában épp egy délelőtti előadásban láttalak. Szereted a délelőtti előadásokat?
Igen, mert azelőtt van egy balettóra, amit nagyon szeretek, jól esik a testnek. Ha esti előadásom van, akkor az a nehézség, hogy megerőltető dologba, tevékenységbe nem akarok belekezdeni, nehogy elfáradjak, viszont egész nap feküdni se szeretnék. Ilyenkor valami köztes dolgot kell kitalálni, ami nem kimerítő, mégis elfoglalom valamivel magam.
Másokat megnézel-e ugyanabban a szerepben, amit Te is táncolsz? Merítesz-e adott esetben belőlük?
Nyitott vagyok, megnézek másokat, de az előadások olyan szorosan vannak beosztva, hogy ha épp a váltótársad táncol, neked pedig szabad estéd van, akkor azt muszáj pihenésre, feltöltődésre használni, illetve adott esetben a másik produkciója meg is zavarhat vagy fel is kavarhat. Én igyekszem pontról pontra átgondolni a szerepemet, elmélyülni, kutakodni benne, majd aztán hagyni, hadd működjön bennem, illetve a színpadon a dolog.
A pillanatnyi lelkiállapotodat, azt, hogy épp bánat vagy öröm ért, kívül tudod hagyni a színpadon vagy épp ellenkezőleg, ezek az egyéni drámák, hullámzások vagy boldogságok is segítenek a szerepformálásban?
Hatnak rám is, a táncomra is, meg a színészi játékomra is a különböző érzelmi állapotok. Nehéz termen kívül hagyni őket. Úgy érzem, ha kapok valami jó hírt, boldog vagyok, attól jobban is teljesítek. Hál’Istennek még nem ért engem olyan nagy tragédia, hogy az kihatott volna a munkámra, sőt, az első szólómnál, a Don Quijote Cigány szólójánál, ami egy nagy szerelmi csalódásról szól, még eszembe is jutott, hogy túl boldog párkapcsolatban vagyok ahhoz, hogy ilyen érzelmeket tudjak közvetíteni, nem volt még igazi szerelmi bánatom, mit fogok kezdeni ezzel a szereppel? Miből fogok tudni építkezni? De szerencsére élénk a fantáziám, és a szerelmem elvesztésének csak a gondolata is elég volt ahhoz, hogy sikeres produkciót tudjak színpadra állítani.
Olykor megadatik, hogy a pároddal, Apáti Bencével lépjél színpadra. A bahcsiszeráji szökőkútban a két főszerepet táncoltátok, ő volt Girej kán. Hogyan éled meg azt, ha vele táncolsz?
Engem ez nagyon inspirál. Ő egyetlen nézésével is tud hatni rám.
Abból itt kijut, mert ebben a szerepben gyakorlatilag csak „nézni” kell, tán furcsa is, hogy a legnagyobb táncosok táncolták a mű történetében.
Épp ezért, mert gyakorlatilag egyetlen tekintetbe, gesztusba kell belesűríteni a szerep drámaiságát, és ez keveseknek sikerül.
Megint visszatértünk a drámához akkor. De ház ez a lényeg.
Igen, vissza. Mert hát végül is ez minden művészet lényege. A balettművészeté is. Ezáltal adhatunk a nézőknek katartikus élményt. És ezért is örülök, hogy már volt szerencsém ilyen drámai alakításokhoz, mint Blanche vagy Zaréma. Emlékszem, amikor A bahcsiszeráji szökőkút második felvonásának a végén a színpad elején ájultan fekszem, és még mielőtt teljesen rámhúzták volna a függönyt, hallottam a kitörő ovációt a nézőtérről, amitől persze már a függöny mögött könny szökött a szemembe. Alig hittem el, hogy nekem tapsolnak, én érdemeltem ki ilyen tapsvihart. A vágy villamosában pedig az előadás végére, az ominózus kádból kiemelős résznél szív be annyira a szerep, vagy nem is tudom, mi történik velem, hogy önkéntelenül elkezdek zokogni a partnerem vállán, amit az utolsó előadásnál még a tapsrendnél se tudtam abbahagyni. Ott is az történt, hogy nem is észleltem, mekkora tapsot kapok. Az ilyen pillanatokért érdemes színpadra menni, ezért lettem balettművész. És nagyon hálás vagyok ezért.
