Mi a klasszikus balettek titka? Miért időtálló A bahcsiszeráji szökőkút, a Giselle, miért megunhatatlan A diótörő? Van jó recept és elég követni? Pongor Ildikó Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas táncművészt, a Magyar Nemzeti Balett együttesének balettmesterét kérdeztük.

Pongor Ildikó A bahcsiszeráji szökőkút c. darabban Forrás: Operaház Archívuma

 

Most épp A bahcsiszeráji szökőkút előadásán vagyunk, a két felvonás közötti szünetben beszélgetünk. Minden előadáson itt van?

Persze, azokon, amelyekre én készítettem fel a táncművészeket. Ez hozzátartozik a munkámhoz, árgus szemekkel figyelem a mozdulatokat, és az összes előadás után megbeszélem velük, min kell még csiszolni, mi volt jó.

Ezt kaptam én is a mestereimtől, ezt adom tovább, emlékszem, Seregi László is itt ült minden alkalommal, még akkor is, amikor már nagyon beteg volt, és nehezebben figyelt.

Mi az az örökérvényűség, a “mágia”, ami eladja ezeket a klasszikus nagy baletteket?

Elég összetett ez a kérdés, nem lehet egyszerű választ adni rá. Most az interjú kedvéért utánanéztem A bahcsiszeráji szökőkút történetének, mert szerettem volna feleleveníteni a ténybeli tudásomat is, pontosítani azt, amit zsigerből persze tudok. 

Ez a balett nem tartozik a klasszikusnak mondható Petipa-balettekhez, hiszen más a felépítése. Egy Petipa-darab úgy áll össze, hogy az első felvonásban megjelenik a konfliktus, aztán a másodikban vagy a harmadikban az úgynevezett “fehér képek”, a palotakép például, amikor minden picit oldódik, ez a divertissement, mindenki bemutathatja a tudását – megszoktuk ezt a Hattyúk tavában vagy A diótörőben –, majd zárásként érkezik a megoldás.

A bahcsiszeráji szökőkútban egészen másképp történik minden: az első képben már ott a dráma és a halál.

Pongor Ildikó A bahcsiszeráji szökőkút c. darabban Forrás: Operaház Archívuma

Ez a koreográfus eredetiségét dicséri, vagy megváltozott a világ és már nem szerették a nézők a palotaképeket?

A világ biztosan megváltozott, hiszen a forradalom és az első világháború a munkásosztály megerősödését hozta, a cári Oroszország végét jelentette. Nem titkoltan a palotaképek célja az volt, hogy az uralkodó alaposan megnézegethesse a fiatal táncosnőket, és válogathasson közöttük. Ő volt a színház és a balett fenntartója, nagyon nem lehetett ellenkezni vele, ha valaki a pályán akart maradni. A forradalom beszivárgott a művészetbe, az üzenetek itt is megváltoztak, a művészetpolitikai irányítás is másé lett, és bizonyos szempontból mondhatjuk, hogy a "művészet mindenek fölé helyeződött", kilépett a korábbi témákból és újakat keresett.

Ebben az időben ezért volt annyira jellemző a keleti kultúra iránti romatikus vonzódás, az orientalizmus megjelenése az európai művészetben – ahogy a balettben is.

A művészetpolitika azért erős hatással volt, még akkor is, ha a művészet ennek a hatásnak köszönhetően éppen a politikától távolodott el.

Persze, ez Magyarországon is így volt a rendszerváltás előtt, mindig, minden érában voltak patronáltak és kevésbé támogatottak. A balettművészet itthon profitált abból, hogy ide jutottak a nagy orosz balettek, sőt a balett szeretete is. Akkoriban a táncosokat az egész ország ismerte és elismerte.

A nagyszerű darabok, amiket nem tud megrágni az idő vasfoga, ugyanakkor mindig nagy találkozásokból születnek. Egy jó pillanatban a koreográfus, a zeneszerző és adott esetben a művészetpartoló közeg találkozásából. A bahcsiszeráji szökőkutat 1934-ben állították először színpadra.

A komponista, Aszafjev mennyire volt elismert abban az időben?

Érdekes, hogy ezeknek a balettzenéknek a komponistái, a Don Quijote-ot szerző Ludwig Minkus, de még Hacsaturján, a Spartacus zeneszerzője sem voltak a kor élvonalában, alkotásuk mégis máig érvényes. De visszatérve az előző gondolathoz, szerintem a nagy találkozások kellettek a nagy művekhez, és az, hogy a kor kiköveteljen egy új gondolkodást, egy frissülést. A rossz körülmények sokszor nagyon szép gondolatokat szülnek a művészetben. Puskinnal is így volt, amikor megírta azt a költeményt, ami ezt a darabot ihlette.

A rossz körülmények és a "rossz" lelkiállapot?

Puskinnál igen. És vissza is térhetünk az első kérdéshez: egy jó baletthez nagyon kellenek az érzések. Az egyetemes, minden emberben működő érzelmek, mint a bánat, a féltékenység, az öröm, a boldogság, az ellhagyatottság, a csalódás, a szerelem, a szenvedély.

Az emberi kultúra ősi hagyománya, hogy tánccal fejezzük ki a legmélyebb érzelmeiket, tánccal imádkoztak őseink az esőért, a napért, így próbálták a természeti erőket befolyásolni. Az érzelem kifejezése mozdulatokon keresztül egy nagyon lényeges, ősi hagyomány, ezért könnyen befogadható is, nézői oldalról. A legnagyobb tragédia ebben a balettben az első pillanatokban megtörténik. Mindannyian tudjuk, hogy abban a pillanatban, amikor a kán megöli Mária vőlegényét, eldőlt minden. Mária nem fogja őt szeretni, és ez a tett majd tragédiák sorozatát indítja majd el. A kán drámája, hogy hiába övé az egész világ, mégsem kaphatja meg azt az egyetlen dolgot, amire vágyik, Mária szerelmét. Mária már az első felvonásban elveszíti az életét, lángokban a palota, a kán harcosai megölték az egész nemzetséget, ő már nem vágyik semmire, meg meri tenni, hogy visszautasítja a kánt.

Mi kell még a jó darabhoz?

Puskin gyönyörű meséje, ami szinte mondható, hogy igaz történetet dolgoz fel. Kellett Aszafjev, aki megértette, hogy mi kell Zaharovnak, a koreográfusnak. Az sem mindegy, nyilvánvalóan, hogy ki táncolja. És mi van rajta.

Pongor Ildikó A bahcsiszeráji szökőkút c. darabban Forrás: Operaház Archívuma

Na igen, ebben a darabban a balerinák leveszik a megszokott jelmezt is.

Teljesen kint van a derekuk, ami látványban ez vonzó a közönség számára, de szakmailag nagyon veszélyes, hiszen könnyebb sérülést szerezni, gyorsabban kihűlnek az izmok. Ezen viszont sokat segít a testfestés.

Ami még ezt a darabot nagyszerűvé teszi, az az, hogy minden szereplőnek van lelki fejlődése, ezért minden egyes szereplővel együtt tudok érezni nézőként. Mindig feltették nekem azt a kérdést egyébként, hogy A hattyúk tavát vagy a Giselle-t szeretem jobban.

A válasz pedig A bahcsiszeráji szökőkút?

Vagy a Spartacus és A csodálatos mandarin, igen. Nekem nagyon fontos a kifejezés, a művészi karakterfolmálás, a szerep felépítésének folyamata. Azok a darabok az igazán izgalmasak, ahol a technika legmagasabb foka találkozik a mély érzésekkel.

A mai táncosok technikailag képzettebbek, mint a néhány évtizeddel ezelőttiek?

Most azt a kort éljük, amikor a technika mindent visz, amikor nagyon pontosnak, nagyon gyorsnak, nagyok virtuóznak kell lenniük. Van egy nagyon erős versengés, a fizikai határ a csillagos ég. Akik most itthon táncolnak, a világ minden pontján megállnák a helyüket.

Főszerepben is?

Szerintem igen. De a kar is nagyon erős most, Seregi fogalmazott úgy, hogy szükség van a “pommes frites”-re. Finom húst, halat, ami ebben a metaforában a szólistákat jelent, bárhol meg lehet vásárolni, de ha rossz a sült krumpli, azt nem lehet pótolni. Ma pedig a Magyar Nemzeti Balettben nagyon jó a "pommes frites" is.