Távol a közeli hozzátartozóktól, egyre távolabb már a gyermeknek lenni lehetőségétől, szülőként – apaként és anyaként – látni a világot: a Peeping Tom egy minden érzéket megdolgoztató, néha zavarbaejtően a megszokotton túli világot, az Anyát (Moeder) hozta el a Trafóba.
Fotó: Moeder, © Virginia Rota, Peeping Tom
Tizenöt évnyi közös munka után vált szét egy időre az alkotópáros, Gabriela Carrizo és Franck Chartier, hogy megalkossák a Család trilógia két elemét: az Apát (Vader) és az Anyát (Moeder), hogy újra találkozzanak a teremtésben és 2019 áprilisában színpadra állíthassák majd a Gyerek (Kind) című darabot is, újra együtt. A színpadi munkában és az életben is egységben vannak ők ketten, valódi gyerekük táncolt is egyik darabjukban.
A család talán éppen volt annyira fontos számunkra, mert a saját hozzátartozóink messze vannak tőlünk. Belgiumban (itt él és dolgozik az alkotópáros) mindketten kicsit egyedül vagyunk, talán hiányoltunk is valamit –
egy 2018 januárjában született Guardian interjúban hangzik el ez a mondat.
Gabriela Carrizo az anyaságot feldolgozó darabban nem saját tapasztalatait, sokkal inkább a nem sokkal korábban elhunyt édesanyja hiányát fogalmazza meg:
Amikor édesanyámat ápoltam, úgy éreztem, mintha átgázolt volna rajtam az idő. Néhány pillanat alatt én lettem a gondozó. A szüleim pedig a gyerekeim, és hirtelen ott találtam magam ebben a felcserélt szerepben. Ez az élet természetes ciklikussága.
A Moeder nem akarja az anyaság ködképeit festeni, nem akar illúziókkal etetni senkit, kiindulópontja sem az anyává válás első bizonytalan lépteit fogalmazza meg, ellenkezőleg: a középkorú, az élet spektrumára rálátó, születéstől a halálig gondolkozó nő nézőpontja ez.
Fotó: Moeder © Oleg Degtiarov, Peeping Tom
A táncszínház műfaji határai sosem korlátozták a két táncművész alkotói szabadságát, darabjaik éppen a határmezsgyén (persze ha van ilyen) mozognak. Carrizo szerint:
Ez nem tánc vagy színház. Egyáltalán nem hiszek ebben a különválasztásban. Ez csak valami: fizikalitás, kép, tartalom. A cél mindig az érzés, a lényeg pedig mindig túlmutat a nyelven.
A darabhoz használt helyszínek egyszerre ismerősek és ridegek: adott egy múzeum, egy stúdió, egy temetés, egy inkubátor. Ezek folyamatosan váltakoznak a darab alatt, de találtam bennük olyan párhuzamokat, amik miatt a közös alap egyezik. A felvevő stúdió különös jelentőséggel bír: szimbolizálja, hogy szeretnénk megtartani, újrahallgatni és újraélni az emlékeinket. Bár sokszor nem a konkrét emlék marad meg, csupán az érzések –
mondta a Trafó blogjának adott interjújában Carrizo.
Fotó: Moeder © Oleg Degtiarov, Peeping Tom
A Peeping Tom mozgásnyelve szokatlan, szürreális és meghökkentő. Elutasítja a szépséget, az eleganciát és a harmónia tökéletességét, de nem cél neélkül tesz így, tudatosan választja a nyugatlanítót, a kellemetlent, az őrültet. Megpróbál lemondani a virtuozitás klasszikus útjairól, de nem mond le arról, hogy a néző tágra nyílt szemmel csodálkozzon rá arra, amit lát.
Mindig és nyughatatlanul keressük az extremitást. Muszáj, hogy a testet egészen a legvégső határáig kitoljuk – de a test sokkal több mindenre képes, mint amit gondolsz róla. A Peeping Tom táncosai nem is nagyon mozognak a konformitáson, az elvártakon belül. Ráadásul nem is feltétlenül tűnnek táncosnak:
Sokkal könnyebben megérint a mondanivaló, ha normál testalkatú embereket látsz a színpadon. Velük lehet azonosulni, a táncos testekkel kevésbé.
Az alkotás is a megszokotton túlra vezényel:
Művészként mindig "destabilizáljuk" magunkat, és olyan dolgokat csinálunk, amiket nem tudjuk, hogyan kell. A művészet, szerintem mondhatjuk így, a saját életét éli.
